Előrebocsátom: hiszek a helyesírásban. Hiszek abban, hogy egy irodalmi mű csak nyomós indokkal ignorálhatja a mondattan szabályait. Itt vannak például a vesszők. A vesszőket nem úri hóbortból találták ki mindenféle okos emberek, hogy bosszantsák a közösségi oldalakon posztolgató kisnyugdíjasokat. Hanem igenis fontos funkcióval bírnak, mert értelmezhetővé tagolják a mondatokat, észszerű ritmust adnak nekik, fazonra igazítják. Aki vitatkozott már írásban olyasvalakivel, aki a vesszőhasználat művészetében finoman szólva sem volt járatos, az tudja, miről beszélek - mintha egy langyos kásában próbálna gyorsúszni az ember: rettenetesen fárasztó, értelmetlen foglalatosság, és hót piszkosnak érezzük magunkat utána.
No most úgy jön ez ide, hogy Karin Smirnoff nem használ vesszőket. Egyáltalán nem.
Ezzel együtt remek ez a regény. Mert itt a szabály radikális elutasításának funkciója van. Kiiktatja azt a hullámzást, azt a ritmust, amelyet a szabatos vesszőhasználat adományoz a szövegnek, és becseréli egyfajta monotonitásra, ami szépen intonálja az elbeszélő kiégettségét. Mert próza hangsúlyozástól való megfosztása együtt jár azzal, hogy erre az elbeszélőre az író elviselhetetlen súlyt helyez.
Jana visszatér szülőhelyére, a svéd Isten háta mögé, hogy ott megküzdjön a saját múltjával, vagy esetleg megadja magát neki. Smirnoff nem szemérmes, ami a borzalmakat illeti: a családon belüli erőszaktól a pedofílián át az apagyilkosságig van itt minden. Komolyan mondom, itt 80 oldal alatt annyi minden derül ki a svéd falu sötét lelkéről, hogy azzal az egész észak-magyar régiót el lehetne látni száz évre. El is képed az ember - hogy lehetne ezt még fokozni? Hogy lehetne még több fájdalmat felfedni egy regényben? Hogy lehetne még dühítőbben ábrázolni a közösség közönyét, aki hagyta, hogy ezeket a fájdalmakat átélje valaki?
Mégsem tűnik túlzónak. Egyfelől Smirnoffnak pöpec ütemérzéke van. Nem klasszikus nyomorpornót ír, ahol a rettenet ábrázolása, az empátia felkeltése a cél, azon túlmutató ideával nem áll elő a szerző. Itt minden, ami Janával (és a többiekkel) történik, csak felvezetés. Annak illusztrálása, hogy van olyan rossz, amit ha elkövetnek ellened, akkor jogod van rossznak lenni. Jogod van bosszút állni - és igen, az olvasó is akarja a bosszút. Naná, én is akartam. Csak hát ez a csapda. Mert a szörnyeket a szörnyek szülik. A rossz, amit tesznek velünk, belénk fészkeli magát, rág belülről, mint a féreg, gyűlik, gyűlik, aztán kiárad. Akit mindig bántanak, annak magának is egy eszköze lesz: a bántás. Smirnoff igazi kérdése pedig az, hogy ebből a körből ki lehet-e törni. Fel lehet-e építeni kapcsolatokat - akár olyan emberekkel, akik épp olyan sérültek, mint mi? Meg lehet-e tanulni bízni, tíz körömmel ki tudjuk-e kaparni magunkat a hat láb föld alól, amit rossz szellemeink ránk lapátoltak?
Kemény könyv, kegyetlen könyv. De valami elemi szépség van benne.