Megyünk haza

by Péter Moesko

Hazamenni annyi, mint úton lenni az otthon felé. Az otthon, mint a nyugalom és biztonság szigete azonban nem elérhető, legalábbis Moesko Péter rövid történeteiben biztos, hogy nem. Régi sérelmek, titkok, neheztelések, rigolyák és előítéletek teszik áthatolhatatlanná azt a csöndet, mely testvérek, egykori és jelenlegi házastársak, szülők és gyerekeik között sűrűsödik. Minden olyan hétköznapi, a magány, a meg-nem-értettség, kommunikációképtelenség, a közöny, éljenek a családtagok akár egymás mellett, akár külön országokban. Olykor bátortalanul és ügyefogyottan megpróbálják elérni egymást, és ezekben a kísérletekben pőrén megmutatkozik a szándékokon és érzelmeken túli elemi összetartozás ténye, a szeretet lehetősége.

A sodró lendületű novellák éppen ezeket a megejtően ismerős élethelyzeteket szedik ízekre, és mutatják fel a maguk megszokott mindennapiságában. És azt, hogy hiába megyünk haza, úgysem leszünk soha, sehol sem otthon. (Deczki Sarolta)

96 pages, Paperback

First published January 1, 2019

Reviews

[abcug · Rating 4 out of 5]

4,5 csillag lenne, ha lehetne. Újra meg újra berántottak, beszippantottak ezek a szép, türelmes elbeszélések. Tulajdonképpen egyetlen hang beszél, nem feltétlen válnak szét az elbeszélők, de ez a hang annyira kellően kimért, szenvtelenül is együttérző, markáns, egyszóval jól megtalált, hogy mindvégig izgalmas tud maradni. Nem mellékesen méregerős történeteket mond. És akkor most gyorsan ideteszem, hogy erejük abban is rejlik, hogy pontosan meglelt és "optimalizált" a terjedelemhez és a hanghoz ez az erő. Ki van találva, hogy mennyit bírnak el ezek az írások. És úgy is van. Még a végén is meg tudott lepni, és teljesen elnyelni ez a könyv.

[blueisthenewpink · Rating 5 out of 5]

Nem is tudom, mit írhatnék, ez egyszerűen remek. Mondhatnék ilyeneket, hogy eredeti, hogy pont annyit mond, amennyit kell. Hogy meglepően kiforrott, de mit értek én hozzá. Inkább annyit mondok, köszönöm a kölcsönzést. Most szerzek egy saját példányt. Azok közé tartozik ugyanis, amiket olvasás után szeretnék a polcomon tudni. Nem azért, mert ötpercenként újraolvasnám, hanem mert olyan élményt adott, amelyet szeretnék kirakni a polcra, és emlékezni rá, amikor csak meglátom. Jó társasága lesz: Paul Auster: 4 3 2 1 (angol kindle olvasás után magyarul), Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?, Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból, Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán: A test angyala, Umberto Eco: Bábeli beszélgetések.* Vannak még páran, akiket megvettem volna, ha nem sajátot olvasok eleve, de azért ez egy igen szűk kör.

*Ferencz Győző kötete még szeretne csatlakozni.

[N · Rating 5 out of 5]

A negyedik, a kutyás novella után bontottam ki a Chardonnay-t, töltöttem a poharamba, fogtam a hamutálat és kiültem a terasz lépcsőjére. Néztem az esőt, ahogy cseppen a tócsába, néha kicsi, néha nagyobb karikákat rajzolva. Sok minden volt bennem, csak nyugalom nem. Pedig tudtam, éreztem, hogy arcul fog csapni, de mégis felkészületlenül ért. És hiába készülök fel az ötödik, vagy hatodik történetre, ezek az egymás utáni mondatok, játszanak velem. Azt játsszák, hogy ez az élet. Hogy adok meg kapok. Találok meg elveszítek. Arra is gondoltam ott a lépcsőn ülve, hogy talán az a jó könyv, ami újra tanít olvasni. Amin nem átfutok, fejemben sürgetve a sorokat, hanem a le nem írt, ki nem mondott szavakon merengek. Nem a hiányukon, hanem éppen azon, hogy leíratlanul, kimondatlanul is ott vannak, rajtam keresztül, általam, az olvasó által kerülnek a történetbe. Megyünk haza, mondja a cím. Így érünk haza, mondom én.

[Dani Dányi · Rating 5 out of 5]

Erős debutálás, tulajdonképpen kész hang, érett, megfontolt történetek, és egy jól összeválogatott és szerkesztett kötet. A tematika érzékeny, olyan társadalmi, de elsősorban családi és egyéni helyzeteket és problémákat érint (néhol egészen zavarbaejtő, hirtelen mélyvíz-szerű intenzitással) amiket szerencsére egy távolságtartó, szakmai műgondtól sem mentes narrációval tár fel. Egzotikumok és magyar vidék, identitás-dilemmák és a felvállalás bugyrai, családi elidegenülés és újrakezdések – felnőtt és felnövő emberek történetei, akiket Moesko Péter biztos kézzel kanyarint ki mindenféle kevéssé nyilvánvaló életek sűrűjéből. „A kevesebb több” gyakorlata érezhetően sokat ad hozzá a nem túlírt, ám nem is minimalista szövegek egyensúlyozottságához.
Én valahogy azt éreztem ki belőle, hogy megyünk, megyünk, de az érkezés egyáltalán nem is része a haza-dinamikának.
Regény jöhetne.

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

IKEA-novellák: látszólag egyszerű darabok, összerakod őket, aztán sokáig veled maradnak. Van ebben valami skandináv, és bírom a skandináv dolgokat – norvég írók és svéd húsgombócok, ezekre esküszöm –, bírom ezt a higgadtságot, ami nem egyenlő a hidegséggel: az író érzékenysége közöttük a különbség. Monotematikus kötet, jellemzően szülők és gyermekek viszonyai foglalkoztatják, de nem erőszakos, robbanásszerű konfliktusokból építkezik, hanem a kapcsolat visszafogott változásai strukturálják, az, ahogy a felek egyike megtud valamit a másikról, és ettől a kettejük közti viszony is finoman átalakul. E finomsághoz pedig egyensúlyérzék kell – és egyensúlyérzék, az bizony van. Nagyon jó kötet. Sőt, van benne egy favoritom is, a Bontás, ami a tökéletesség fültövét (vagy hasaalját, ízlés szerint) vakargatja. Abban aztán nincs egy mondat, nincs egy szereplő, nincs egy jelenet és nincs egy fordulat, ami ne tenne hozzá valamit a szöveghez, nem nyilatkoztat ki, csak érzékeltet, és pont úgy hagyja függőben a végét, ahogyan kell.

Végtelen megkönnyebbülés, ha az ember kap egy könyvet a szerzőtől, és az jó. Kínos pillanatoktól kíméli meg az értékelőt. Amit külön köszönök.

[gesztenye63 · Rating 4 out of 5]

Nagyon kedves barátomtól kaptam Moesko bemutatkozó kötetét, mondván friss hús a piacon, kóstolgasd. Nem úgy a!, mondok én, s szinte egy falásra behabzsoltam az egészet. Nem is esett jól. Kicsit nyersnek, egyszer-egyszer meg túlságosan fűszeresnek hatott, nehezen barátkoztam a fura, néha meghökkentő, de leginkább mégis puritán ízvilággal.

Akkor aztán újra kezdtem. Lassan, falatról falatra…
…és megjöttek az ízek, a szereplők pedig elkezdtek hozzám beszélni. Újra olvasva újraéltem a történeteket is, és szinte mindenhol máshová helyeződtek a hangsúlyok. Kiderült, hogy a már-már kiakasztó, pedofilba hajló LMBTQ villanás mennyire nem az, aminek elsőre látszik, és mit is jelent az a majdnem beledöglés, amit elsőre valami perverz, állatkínzó aberrációnak hinnél. Szóval egyszerű, tőmondatokban megfogalmazott kényelmetlen igazságaink, hétköznapi hazugságaink és néha szemérmetlenül felszínre bukkanó mocskos kis titkaink akkurátusan sorjáznak elő a sorok közül.
A kilenc ifjú (vagy egyenesen gyermek) szemszög nyers, tiszta világlátása üdítő frissességgel rántja le a leplet kommunikációképtelen társas magányunkról, miközben a képünkbe tolja a kapcsolataink mélyéről felfakadó gennyes keléseket. Ahogyan vargarockzsolt írta, ez a kötet valóban figyelemre méltó.

Második olvasat után néztem csak rá a szerző profiljára, és mi tagadás, megdöbbentem ifjú kora láttán, s így a jelképes főhajtás csak annál mélyebb kell, hogy legyen. Nos, ha persze mások mellett Moesko képviseli a széppróza hazai új hullámát, úgy biztosan jut még nekem friss hús nyugdíjas éveimre is.
Természetesen ajánlom a novellákat, de csak csínján a féktelen étvággyal.

Azért ez az Óhazában 4,5 csillag volt ám.

[furacs · Rating 5 out of 5]

"maradj velem, segíts nekem
vigyél haza, fogd a kezem
szeress nagyon, fáradt vagyok és nehéz a szívem"

Egy ideje van egy ilyen furcsa tünetem. Bizonyos könyvborítók elindítanak a fejemben egy dalt, amire a cím valamiféleképpen emlékeztet. Pl. Brandon Hackett: Az időutazás napja (és tegnapja) + Ha ma lesz a holnap tegnapja. Agatha Christie: Tíz kicsi néger (és egy hózentróger) esetében mondjuk ez felettébb idegesítő.
Ennél a könyvnél ha megláttam a borítót, mindig a fent idézett Korál szám indult el a belső magnón, ami filmzeneként olvasás közben is többször visszacsengett.
Jól esett olvasni a könyvet, valahogy az én nyelvemen íródott. Ismerős élethelyzetek, szófordulatok, párbeszédek bukkantak fel. Anya volt anya és mama a nagymama, ahogy nálunk is szokás és a papa se lépett az apa helyébe. A történetek beszippantottak, viszont ennek megvolt az ára, mert igen nehezen emészthetők voltak számomra. Nagyon sűrű volt néhol, volt, amit vissza kellett olvasnom, forgatnom, emésztenem, mire valahogy kibomlott az értelme. Ez az én műfaji tájékozatlanságomnak is betudható, de a Leginkább szükséged c. írásnál kicsit felhúztam magam azon, hogy öt oldalon keresztül azt hittem, az anya a narrátor, mire kiderül, hogy az apa az. ekkor férfihangra kapcsolva újraolvastam (Utána meg már mindig gyanakodtam, hogy vajon ki beszél?)
Biztos vagyok benne, hogy újra fogom olvasni (bár talán már nem sorban) és biztos sok olyan rész lesz, ami majd akkor áll össze, nyer további értelmet. De ez már a mi közös történetünk, az enyém és a szövegé.
Most, első találkozásra azt hiszem a Samu háza, a Bontás és A heg került hozzám a legközelebb, de azok is mind nagyon tetszettek – mert igen hiteles hangon szóltak –, ahol tinédzser fiú bőrébe bújva mesélt. (Niccolò Ammaniti történeteire emlékeztetett.)
A kötet hangulata egy olyan szomorú szép-rút világot fest, ami nagyon-nagyon ismerős. Valami hasonlót érzek, amikor néha napján én is hazamegyek a Dunakanyarba (bár én az íróhoz képest az átellenes oldalra), vagy más országból visszaérkezem, vagy csak egy kicsit nosztalgiázom. A borítóképpel pedig szinte tökéletes az összhatás.

[Zoltán Lelovics · Rating 4 out of 5]

most szépen odateszem a Balázs Farkas könyvek mellé

[David Karacsony · Rating 5 out of 5]

Tárgyilagos stílus és emberi nézőpontok: a hiányra épülő történetek a társadalom problémáinak katalógusát adják. A tökéletlenség az alapvetés, a boldogság elérhető, de a hazatérés és otthonteremtés sosem könnyű. Ismerős helyzetek, megszokott válaszok: talán ez teremti meg azt az otthonosságot, amivel mozgunk a moeskoi novellák világában.