Disclaimer: ez nem könyvértékelés.
Ha valaki megkérdezné, mik a kedvenc zenekaraim (érdekes, harminc felett ez a kérdés mintha valahogy jelentőségét vesztené - pedig!), melyik bandák tették rám a legnagyobb hatást fiatalabb éveimben, nem a hiperkarma lenne az első, ami eszembe jut.
Februárban, amikor még létezett a koncertek intézménye, elmentem a húszéves szülinapi koncertjükre az Arénába. Akkor fogtam fel valamit. Húsz év. Én 2002 óta ismerem és szeretem a zenekart. Az 18 év. Majdnem húsz. Az elmúlt majd' két évtizedet ezzel a zenekarral töltöttem, és előbb ismertem, mint a későbbi, életmeghatározó kedvenceimet.
Talán azért nem soroltam soha a legnagyobb favoritok közé őket, mert ők egyszerűen csak ott voltak. Voltak. Ha megkérdezik, mi a kedvenc helyed, te sem az otthonodat mondod, nem?
2002, Kismaros - egy alkoholgőztől és megkérdőjelezhető döntésektől hemzsegő, kísérletezgető hangulatú tábor, álmatag, álmodozó, cigifüstbe burkolózó, mindig valamilyen szerelmi dráma közepette leledző művészarcokkal. Tőlük hallottam először ezeket a számokat, és talán mindig is összefüggött ezzel az életérzéssel ez a zenekar.
Kérdőjel, Zöld Pardon - ezek a számok olyan szinten a részemmé váltak, mint a szülővárosom vagy a családi, belső poénok. Én vagyok, más nem érti. Persze ezeket a számokat többezer ember érti még rajtam kívül. (Vagy érteni véljük, mindenki a saját értelmezésével.)
Mi vagyunk a hiperkarma generáció. Sosem váltunk olyan generációvá, mint a kispálosok például, talán a zenekar és annak frontembere jellegéből fakadóan. Nem épült a zenekar köré összetartó rajongói közösség, de egészen biztos vagyok benne, hogy aki a 2000-es évek elején forgott magyar alter körökben, az tudja, miről beszélek.
Életem első koncertélményei a Gödör klubban, ahol első sorba furakodtunk és izzadtan, mámorosan (egyébként nem is az alkoholtól, akkor még nem is nagyon ittam) kiabáltuk, hogy "Robiii, Robiiii!" Meg hogy "szépen lassan mindenünk leépül".
A hátizsákomra biztosítótűzött hiperkarma flyer (ebből a könyvből tudtam meg, miért volt perforált, haha, az ártatlan évek...:P), aminek kapcsán az egyetemen leszólított egy helyes srác, hogy honnan szereztem. (Folytatása nem lett a sztorinak, de a napomat azért feldobta. :P)
A feloszlás. A koncerttelen évek. A nagy visszatérés. Koncert az Orczy-kertben, jönnek az ismerős arcok, pacsi mindenkivel, de jó, hogy itt vagy! Akkoriban már iszogattam, de emlékszem, ezt a koncertet színjózanul nyomtam végig, és így is eufórikusan hatott rám a zene, az együttlét.
Hírek Robi szétcsúszásairól, de mindig csak elsuttogott pletykák, ködös cikkek kapcsán... sose értettem pontosan, mi is van vele, és csak csendben, távolról aggódtam érte.
Feloszlások, újraalakulások.
Közben zajlott az életem, de ezek a számok mindig ott voltak.
Pillanatképek.
Boldog állapotban, koncerten, amikor arra gondolok, végre, végre nem abban az állapotban vagyok, amiről ezek a számok szólnak!
Egy halloweeni hiperkarma, amire nem volt jegyünk, de odamentünk, valahogy nem jutottunk be, de nem is bántam, vártak egy másik buliban, ahol ott volt valaki, aki akkor éppen fontos volt. Vissza se nézve rohantam. Még egy kihagyott koncertnek is lehet jelentősége.
Egy akusztikus Robi koncert, barátokkal, szerelemmel, ami után hirtelen összedőlt minden.
Egy sms a VOLT fesztiválról, egyik legjobb barátnőnek, nem sokkal az egyik újraalakulás után, hogy ezentúl MINDEN hiperkarma koncertre el kell mennünk, mert ez annyira jó. Aztán a szemrehányások ugyanettől a barátnőtől, amikor az egyik koncertre mégse mentem velük, pedig azt mondtam!
Újabb VOLT fesztiválos hiperkarma koncert, amit már idősebben, higgadtan, hátulról hallgattunk. Akkor tapasztaltam először, hogy egy közönség nem őrül meg erre zenekarra, csak szolidan hallgatják (na de én is hátul álltam!). Nem értettem. Hát nem értik? Hát nem értik, hogy ez a hiperkarma?
Az a pillanat, amit titkon az összes koncerten vártam, amikor elkezdődik az Amondó. Mert akkor, néhány percig egyszerűen minden megszűnt, valami felrobbant bennem, eltűnt a kontroll, és minden, de minden feszültséget ki lehetett ugrálni, táncolni, tombolni (énekelni nem, szerintem Robin kívül nincs még egy ember, aki tudná azt a szöveget).
Egy sms, néhány évvel ezelőttről, attól a bizonyos barátnőtől, hogy képzeljem el, most látták Robit az utcán, amin magából kikelve, önkívületben ordibál, térdre rogyva a Deák téren, és ráhívták a mentőt...
És a legújabb album, ami, így 18 év után is tudott adni annyit érzelmileg, mint az a legelső.
És a húszéves koncert februárban. Ezen a koncerten egy pár perces megemlékezés volt a legmarandóbb élmény. Nem sokkal korábban halt meg Pite, a zenekar menedzsere. Róla emlékeztünk meg, csöndben, világító telefonokkal, miközben a kivetítőn egy fényképmontázs volt látható róla.
Bevallom őszintén, nem nagyon tudtam, ki volt ez az ember, de azt a pillanatot megkönnyeztem így is, mert éreztem, itt valami súlyos veszteség történt ezeknek az embereknek az életében.
Amikor ez a könyv íródott, Pite még élt, Robi jelen időben beszél róla. Ez az ember az, aki ott volt vele egész életében, kamaszkorától kezdve, az utolsó időkig. Ő ment érte egy-egy neccesebb szituáció után, ő támogatta. Barátnők, haverok jöttek-mentek, de anyukája mellett talán ez az ember az egyetlen állandó tényező ebben a könyvben, Robi életében. A tudat, hogy ami itt még jelen idő volt, azóta múlttá vált, folyamatosan szorította a torkom olvasás közben. A veszteség, aminek a súlyát a koncerten megéreztem, még annál is mélyebb, mint gondoltam.
Rendkívül különleges élmény volt végigolvasni ezt a könyvet, mert az eseményeket árnyékképként követték az én életem különböző pontjai. Igen, amikor megjelent az a lemez, akkor ez és ez volt velem, igen, ezen és ezen a koncerten ott voltam, igen, erről olvastam interjút, igen, ezt átéltem. Igen, Robi rólam is beszél, amikor a 2000-es évek eleji koncertek közönségéről ír. Egyébként nem sok szó esik a rajongókról, vagy akár a külvilágról. Robi a saját fejében él, ez eléggé egyértelmű, nyilván ez részben kényszer, részben habitus kérdése. Nincs nyálas ömlengés, hogy köszi a rajongóknak, akik kitartottak, semmi ilyesmi. De hát nem is volt ez kitartás, nem volt ez erőfeszítés, nem is volt ez tudatos, mert ahogy az értékelés elején írtam, februárban eszméltem fel, hogy tulajdonképpen, két év híján én végigéltem ezt a huszat a zenekarral. De ahogy pontosan tudom, hogy a későbbi nagy kedvenceket melyik évben fedeztem fel magamnak, úgy sose gondoltam a hiperkarma iránti szeretetemre olyan formában, hogy az valamikor elkezdődött.
Az valahogy mindig ott volt.