Ha azt mondom, hogy Gros az a fajta filozófus, aki a nyelvvel dolgozik, nyilván még nem mondtam semmit - naná, hogy a nyelvvel dolgozik, mi mással? Játssza el Hegelt tamburán, vagy csináljon a kategorikus imperatívuszról egy mázas kancsót? Nem, ennél többet állítok: hogy Grosnál a gondolat és az egyéni nyelv nem elválasztható, hanem egymásra rétegződnek, aminek következtében a filozófiai struktúra nem csak (sőt megkockáztatom: nem elsősorban) logikai képződmény lesz, hanem esztétikai produktum. Ez nem pusztán annyit jelent, hogy Grost akkor is szívesen olvasnám, ha a gumis lepedők összehajtogatásáról csicseregne kétszáz oldalon keresztül (bár ez is igaz), hanem azt, hogy állításainak igazságtartalmát azok szépsége (gyakran kifejezetten provokatív szépsége) tulajdonképpen hatványozza. Attól lesz igaz, mert szép, nem pedig azért szép, mert igaz.
Amúgy a könyv az egyén és hatalom viszonyáról szól. No most a politika- és történettudomány ezt a kérdést hajlamos a vezető felől megközelíteni, az ő tettei, módszerei, felelőssége felől. Grost viszont ennek a fonákja érdekli: az, akit vezetnek. Az, aki engedelmeskedik. Vajon miért teszi ezt? Miért nem használja az engedetlenség fegyverét még akkor sem, ha ezzel át tudná alakítani a hatalmat? Gros válasza már-már pofátlanul egyszerű: a szabadságtól való félelem miatt. Mert a szabadság felelősség, és a felelősség teher. Persze a nép szeret szabadként gondolni önmagára, de valójában ezt a szabadságot a vezetőre ruházza, rajta keresztül élvezi, ő maga örömmel szolgál azoknak, akik őt kéne szolgálják. Mindeközben szóba kerülnek a kérdéskör ikonjai: Antigoné, Eichmann, Thoreau, Kant és persze Szókratész - az embernek az a benyomása, hogy Gros nem is annyira saját gondolatokat közöl, hanem nagy elődök uszályába kapaszkodva viteti magát a konklúzió felé. Amivel nagy baj nincs, néha elég, ha az ember tudja, kinek érdemes az uszályába kapaszkodni.
Nem mondom, hogy forradalmian új dolog ez a kötet. De van benne valami hihetetlenül szuggesztív, valami mágikus. Úgy tud közölni dolgokat, hogy azt érzem, ezt már tudtam, ezt már olvastam - de csak most látom, hogy milyen szép, milyen nagyszabású.