A 19. század második felében és az azt követő századfordulón nagy tömegek keltek útra Magyarországról Észak-Amerikába. Zömük kevésföldű parasztember vagy nincstelen zsellér volt, de akadtak köztük szép számmal jobb módúak is, akik további gyarapodásukat remélték a kivándorlástól. Eredetileg csak annyi időt szándékoztak az Új Világban tölteni, amennyi ahhoz kellett, hogy némi pénzt gyűjtsenek, és hazatérvén földet vehessenek, házat, istállót építtethessenek, kit milyen cél vezérelt. Csak hát odaát többnyire minden másként alakult, mint tervezték. Különös, de ez a nagy, emberi dráma jóformán visszhangtalan maradt a magyar irodalomban, és máig nincs méltó feldolgozása. Ezen a helyzeten igyekszik változtatni Oravecz Imre regénye, ezt a szinte eposzi méretű küzdelmet ábrázolja, amelyet ezeknek a férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek, felnőtteknek és gyerekeknek az exodus, az óhazából való távozás és az új hazában való megmaradás jelentett. A regény az Ondrok gödrében megismert Árvai-család történetét mondja tovább.
Csodálatos, ízes nyelven írt alkotás. Külföldön élve keresem azokat a könyveket, ahol elmélyedhetek a magyar nyelv szépségében és Oravecz választékossága maximálisan kielégíti ezt. A történet a mai korban is aktuális, mikor annyian szedik a sátorfájukat és próbálnak szerencsét egy másik országban. A személyiségben, szokásokban végbemenő változások időtlenek, az ezt kísérő érzelmi utazásban is sokszor magamra ismertem. A gazba, a növényekbe, a földbe bele kell születni, azt már nem úgy tanulja meg az ember felnőttként egy másik hazában. Az én olvasatomban és megélésemben, mire egy új hazában otthonra találunk, magunkban is megbékélünk. Nagy szeretettel ajánlom ezt a könyvet komótos olvasásra, elgondolkozós időkre.
Továbbra is bámulatos az a megannyi tudás, amivel a századelő amerikás magyarjairól, a korabeli acélgyárakról vagy az olajfúrás hőskorszakáról bír, de 1000 oldal után már nagyon feltűnő, hogy Oravecz világában a nők csak háztartásbelik, cicukák és/vagy kurvák bírnak lenni.