What do you think?
Rate this book
Omerta
Tompa Andrea új regénye négy ember összefonódó és szétváló sorsát követi végig. Egy széki asszony, egy kolozsvári leány, valamint egy szerzetesnő és egy rózsanemesítő férfi szólal meg a könyvben. Miközben kénytelenek szembesülni az életüket közvetlenül befolyásoló történelmi korszakkal, egy szerelmi háromszögbe is belebonyolódnak.
Az ötvenes évek Kolozsvárján a város lakói a mind fojtogatóbb diktatúra kiszámíthatatlan fordulatainak kiszolgáltatva élik hétköznapjaikat. Van, akit magas pozícióba juttat a párt, van, akit börtönbe, az átmeneti enyhülés hónapjainak pedig egy csapásra véget vet az 56-os magyar forradalom.
Milyen életút választható ebben a félelemtől terhes történelmi korszakban? S mi történik a belső értékekkel, a vágyakkal? - Tompa Andrea monumentális regényének talált hősei akarva-akaratlanul megütköznek ezekkel a szorongató kérdésekkel.
A Fejtől s lábtól szerzőjének elbeszélői tehetsége új könyvében is magával ragadja az olvasót.
"De a rózsa, hát azt hogy mondjam el ezeknek a bőrkabátosoknak? A rózsa, elvtársak, a rózsa, magyarázom nekik, a rózsa, az nem egy virág, mondom, mikor ott nézelődnek a kertben. Hogyan mondhatnám el annak, aki nem tudja, mi a rózsa? A rózsát nem lehet elmondani senkinek, ahogy a földet se, aki nem szereti, akit nem húz magához a föld."
Az ötvenes évek Kolozsvárján a város lakói a mind fojtogatóbb diktatúra kiszámíthatatlan fordulatainak kiszolgáltatva élik hétköznapjaikat. Van, akit magas pozícióba juttat a párt, van, akit börtönbe, az átmeneti enyhülés hónapjainak pedig egy csapásra véget vet az 56-os magyar forradalom.
Milyen életút választható ebben a félelemtől terhes történelmi korszakban? S mi történik a belső értékekkel, a vágyakkal? - Tompa Andrea monumentális regényének talált hősei akarva-akaratlanul megütköznek ezekkel a szorongató kérdésekkel.
A Fejtől s lábtól szerzőjének elbeszélői tehetsége új könyvében is magával ragadja az olvasót.
"De a rózsa, hát azt hogy mondjam el ezeknek a bőrkabátosoknak? A rózsa, elvtársak, a rózsa, magyarázom nekik, a rózsa, az nem egy virág, mondom, mikor ott nézelődnek a kertben. Hogyan mondhatnám el annak, aki nem tudja, mi a rózsa? A rózsát nem lehet elmondani senkinek, ahogy a földet se, aki nem szereti, akit nem húz magához a föld."
628 pages, Hardcover
Published June 6, 2017
23 people are currently reading
270 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 13 of 13 reviews
October 1, 2019
Ez nem olyan könyv, ami úgy készült, hogy „te Józsi, ma legyen egy kicsit később vacsi, mert gondoltam, írok egy regényt”. Ebből a szövegből kikiabálnak a belefektetett munkaórák, a kutatás, az elmélyülés. Tompa elképzelése a regényről mint műalkotásról teljesen elüt a megszokottól: szemmel láthatóan nem érdekli különösebben a történet, és nem foglalkoztatja saját autonóm írói hangja sem. Őt maga az elbeszélő érdekli, az a hiteles hang, ami az írót mintegy médiumként használva beszél a saját tragédiáiról. Mondhatni, Tompa a némákat szólaltatja meg, akiknek amúgy hallgatni rendeltetett, az ’50-es, ’60-as évek romániai diktatúrájának elszenvedőit, a regény nekik csak a helyet biztosítja, ahol kibeszélhetik magukat, miközben az író háttérbe vonul – ha belegondolunk, igazán szerény alkotói hozzáállás ez.
Az én-elbeszélő meglehetősen monomán műfaj – óhatatlanul a saját traumái kötik le. Ez jól is van így. Itt pedig én-elbeszélőből van rögvest négy is, mind a saját sorskérdéseivel. Én arra számítottam, hogy a négy monomán én-elbeszélő jobban reflektál majd egymásra, jobban átfedik egymást a történeteik, gazdagítva a cselekményt – ezzel szemben elbeszéltek egymás mellett-felett, külön ívet jártak be, fragmentálva a regényt. Ennek határozottan van üzenete (hogy történeteink, bármit teszünk, külön történetek maradnak), de hiába, maradt bennem egy kis hiány.
Különösen a második elbeszélővel, a rózsanemesítő Vilmossal* akadtak néminemű problémáim. Ahogy látom, az ő szála eddig is két pártra osztotta az értékelőket: azokra, akik kiemelkedőnek találták, és azokra, akik nem annyira szerették az általa képviselt hangot. Nos, én a második párthoz tartozom. Kiteszem nyíltan: untam néha. Olybá tűnt, mintha Tompa vele akarná felmondatni a leckét – mindent, amit a Magyar Autonóm Tartományról, a korszak agrárpolitikájáról, az erdélyiek ’56-os forradalomhoz való viszonyáról tudni kell –, nem is csoda, ha monológja óvatosan számolva is minimum dupla olyan hosszú, mint bármelyik másik elbeszélőé. Nem mondom, érdekes dolog Gheorghiu-Dej diktatúrájának anomáliáiról olvasni, csak éppen mintha felpüffedt volna picit ez a rész – kihangsúlyozta, hogy a négy elbeszélő közül egyedül az egyetlen férfi alkalmas rá, hogy felvázolja az olvasónak az országos szintű problémákat, a női elbeszélők pedig maradjanak csak a kis provinciális tragédiáikban. (Aminek persze szintúgy van üzenete – mégpedig keserű üzenete – arról, hogy hol látták a nő helyét a korszakban.)
Azért nagy könyv ez, olyan empátia van benne, hogy azzal meg lehet hajlítani a teret. Tompa pedig az egyik legjelentősebb szerzővé nőtte ki magát, akinek irodalmi látásmódja érték a kortársak között. Csak épp egy ici-pici lendület hiányzott nekem itt-ott a tökéleteshez.
Ezt talán nem kéne bevallanom, de anno olyannyira nem tudtam eldönteni, hogy 4 vagy 4,5 csillag, hogy a pénzfeldobás elképesztően objektív eszközéhez nyúltam a kérdés eldöntéséhez. Mea culpa. Ennyit a csillagozások komolyságáról. Szerencsére a goodreads-en ilyen dilemma nincs: négy csillag, eszem, nem eszem, nem kapok mást.
* Akit Tompa Palocsay Rudolfról mintázott: https://hu.wikipedia.org/wiki/Palocsa...
Az én-elbeszélő meglehetősen monomán műfaj – óhatatlanul a saját traumái kötik le. Ez jól is van így. Itt pedig én-elbeszélőből van rögvest négy is, mind a saját sorskérdéseivel. Én arra számítottam, hogy a négy monomán én-elbeszélő jobban reflektál majd egymásra, jobban átfedik egymást a történeteik, gazdagítva a cselekményt – ezzel szemben elbeszéltek egymás mellett-felett, külön ívet jártak be, fragmentálva a regényt. Ennek határozottan van üzenete (hogy történeteink, bármit teszünk, külön történetek maradnak), de hiába, maradt bennem egy kis hiány.
Különösen a második elbeszélővel, a rózsanemesítő Vilmossal* akadtak néminemű problémáim. Ahogy látom, az ő szála eddig is két pártra osztotta az értékelőket: azokra, akik kiemelkedőnek találták, és azokra, akik nem annyira szerették az általa képviselt hangot. Nos, én a második párthoz tartozom. Kiteszem nyíltan: untam néha. Olybá tűnt, mintha Tompa vele akarná felmondatni a leckét – mindent, amit a Magyar Autonóm Tartományról, a korszak agrárpolitikájáról, az erdélyiek ’56-os forradalomhoz való viszonyáról tudni kell –, nem is csoda, ha monológja óvatosan számolva is minimum dupla olyan hosszú, mint bármelyik másik elbeszélőé. Nem mondom, érdekes dolog Gheorghiu-Dej diktatúrájának anomáliáiról olvasni, csak éppen mintha felpüffedt volna picit ez a rész – kihangsúlyozta, hogy a négy elbeszélő közül egyedül az egyetlen férfi alkalmas rá, hogy felvázolja az olvasónak az országos szintű problémákat, a női elbeszélők pedig maradjanak csak a kis provinciális tragédiáikban. (Aminek persze szintúgy van üzenete – mégpedig keserű üzenete – arról, hogy hol látták a nő helyét a korszakban.)
Azért nagy könyv ez, olyan empátia van benne, hogy azzal meg lehet hajlítani a teret. Tompa pedig az egyik legjelentősebb szerzővé nőtte ki magát, akinek irodalmi látásmódja érték a kortársak között. Csak épp egy ici-pici lendület hiányzott nekem itt-ott a tökéleteshez.
Ezt talán nem kéne bevallanom, de anno olyannyira nem tudtam eldönteni, hogy 4 vagy 4,5 csillag, hogy a pénzfeldobás elképesztően objektív eszközéhez nyúltam a kérdés eldöntéséhez. Mea culpa. Ennyit a csillagozások komolyságáról. Szerencsére a goodreads-en ilyen dilemma nincs: négy csillag, eszem, nem eszem, nem kapok mást.
* Akit Tompa Palocsay Rudolfról mintázott: https://hu.wikipedia.org/wiki/Palocsa...
March 24, 2018
Ez életem egyik legérdekesebb és legzavarba-ejtőbb könyve, mert egyrészt nem tudtam, hogy van speciális kolozsvári tájnyelv, de most már tudom, mert a könyv a hóstáti nagyanyám hangján és szavaival szólalt meg (strekk, herbák, pirihagyma), ott, ahol gyerekkoromban és fiatal felnőtt-koromban olyan sokat hallgattam a vonat zakatolását a nyári éjszakákban.
És mert nagyon zavarbaejtő, mikor gyerekkorom rég eltemetett emlékei egy könyv helyszínei lesznek. Persze a Pupi-domb nincs benne (de akár benne is lehetne), de a Pata utca igen, és benne van, igaz, csak szomszédi minőségben, a rokonság.
Sose gondoltam úgy magamra, mint akinek múltja és gyökerei vannak, ahhoz túl sokszor kellett hazát váltani. Mindig csak vágytam arra, hogy Kolozsvárhoz (és máshova is) tartozzam, de érezni most éreztem először, és épp a nyelvben, a nyelv által, hogy ez az egész valami misztikus és értelmezhetetlen módon, de mégis az enyém.
És mert nagyon zavarbaejtő, mikor gyerekkorom rég eltemetett emlékei egy könyv helyszínei lesznek. Persze a Pupi-domb nincs benne (de akár benne is lehetne), de a Pata utca igen, és benne van, igaz, csak szomszédi minőségben, a rokonság.
Sose gondoltam úgy magamra, mint akinek múltja és gyökerei vannak, ahhoz túl sokszor kellett hazát váltani. Mindig csak vágytam arra, hogy Kolozsvárhoz (és máshova is) tartozzam, de érezni most éreztem először, és épp a nyelvben, a nyelv által, hogy ez az egész valami misztikus és értelmezhetetlen módon, de mégis az enyém.
September 20, 2022
Märchen – Rosen – die Liebe – Gott: Die Sprache in vier Formen. Immer uneigentlich und nie echt, nie direkt. Und das alles, um nicht sagen zu müssen, was ist. OMERTÀ (OMERTA. HALLGATÁSOK KÖNYVE, 2017; Dt. 20222). Schweigen. Ein Schweigegelübde, die Einverständniserklärung, niemals niemandem zu erklären, was man getan hat – oder was einem widerfahren ist. Im Gefängnis, im Lager, in den Kellern des Sicherheitsdienstes. Das trifft den einzelnen. Als Gesellschaft wird die Omertà zu einem Zustand, der jede und jeden ergreift und ganz ohne Anleitung, ja sogar ohne Zwang, an das allgemeine Schweigegelübde bindet. Und so reden die Menschen eine Ersatzsprache, eine Rudimentsprache, die alles sagt und nichts ausdrückt.
Andrea Tompa erzählt in ihrem Roman OMERTÀ aus vier ich-erzählenden Perspektiven aus einer solchen Gesellschaft: Kali, Vilmos, Annuschka und Elenóra heißen diese vier Protagonisten und sie berichten von sich und davon, wie es sich nach dem Krieg in einem Rumänien lebt, in dem sie einer Minderheit – der ungarischen Minderheit – angehören, die in Siebenbürgen sesshaft ist und nicht wirklich versteht, wie sich die Linien, die Grenzen – auch die des Sagbaren, jene in denen man sich bewegen darf und soll – verschieben und darunter mehr oder minder leiden. Kali arbeitet bei Vilmos als Haushälterin. Vilmos züchtet Blumen und steigt unter dem neuen Regime schnell auf, ist er doch kein Intellektueller, kein Studierter, kein „Volksfeind“, sondern ein einfacher Mann aus dem einfachen Volk. Annuschka, die zu der Zeit, da sie in die Erzählung eintritt – Vilmos´ Erzählung – ein sehr junges Mädchen von vierzehn Jahren ist, liebt Vilmos und wird von diesem begehrt. Ihre Schwester Eleonóra ist Nonne in einem Kloster, also per se eine „Volksfeindin“, hat sie sich doch dem Herrn Jesus verschrieben und nicht der weltlichen Macht des Kommunismus und seiner neuen Zeit. Sie landet in einem Gefängnis und verschwindet für sechs Jahre, bevor sie als äußerlich gebrochene Frau wieder ins Leben tritt, innerlich jedoch ihrem Glauben die Treue gehalten hat und somit nicht gebrochen werden konnte.
Tompa lässt in vier langen Abschnitten alle vier zu Wort kommen und schafft für sie alle eine eigene Sprache, ein eigenes Idiom, eigene Ausdrucksweisen und sprachliche Eigenheiten. Terezia Mora hat diese zweifellos schwierig zu erfassenden Idiome ins Deutsche übersetzt und versucht, der Autorin gerecht zu werden. Die Kritik war begeistert, im Frühjahr 2022 galt OMERTÀ als Sensation am Büchermarkt, im Grunde, so konnte der Eindruck entstehen, hält man hier ein Werk in Händen, das aus sich heraus schon den Literaturnobelpreis verdient habe. So macht sich der Rezipient also an die Lektüre und lässt sich damit auf ein Wagnis ein, das er so nicht erwartet hätte. Ein Wagnis? Ja – aber anders, als man es dem Begriff nach erst einmal erwarten würde. Ein literarisches Wagnis, denkt man, erfüllt dieses Verdikt mit einer gewagten Sprache oder indem von Ungeheuerlichem erzählt wird. Tompa hat einst mit einer Arbeit über Vladimir Nabokov promoviert – LOLITA, Nabokovs wohl bekanntestes Buch, ist auch heute noch ein solches Wagnis, sprachlich wie inhaltlich. Tompas Buch erfüllt dieses Urteil aber auf ganz andere, sehr viel banalere Art und Weise: Es ist von unfassbarer Langeweile.
Langeweile? Ja, Langeweile, langweilig, lang-weilig. Wer sich an diesen Anstieg wagt, der sollte mindestens ein gehobenes Interesse an Rosenzucht haben, an Vorurteilen, die ungebrochen ausgebreitet werden und am Glauben an den lieben Gott. Denn dies sind die drei vorherrschenden Themen des Buches. Vor allem der mittlere Teil, VILMOS´ BUCH – mit Abstand der längste Abschnitt – wird für den Leser zu einer echten Herausforderung. Denn Vilmos verbirgt sein Denken, seine Angst und seine Feigheit hinter einer endlosen Suada hinsichtlich der Zucht und Pflege unterschiedlichster Rosensorten. Und was auch immer sich darin verbergen mag an Metaphern, Allegorien, versteckten Hinweisen – wer sich nicht sehr genau mit der Geschichte, auch der Literatur Ungarns und Rumäniens auskennt, dem wird Vieles entgehen und dann bleibt eine Rose schlicht eine Rose…
Zwar gibt es ein Glossar, das Licht in die verwinkelten Namens- und Stadtbezeichnungen gibt, wo etwas auf Rumänisch und wie es auf Ungarisch gesagt wird, doch hält es sich sehr zurück, was sonstige rumänische und ungarische Wörter betrifft. Zudem gibt es keine Einordnung, zeitlich, geschichtlich, gesellschaftlicher Natur – der Leser bringe also auch hinreichende, wenn nicht ausreichende Kenntnisse der rumänischen und ungarischen Nachkriegsgeschichte mit, um sich hier im Dickicht zurechtzufinden, denn die Figuren erzählen am Rande auch von historischen Ereignissen (Ungarnaufstand 1956) entlang und ordnen ihre Geschichte hier und da zeitlich ein, doch betreffen sie diese Ereignisse entweder gar nicht (Kali, Annuschka) oder äußerst rudimentär (Vilmos, dessen Auslandsaufenthalte natürlich von den Ereignissen betroffen sind). Lediglich Elenóra ist unmittelbar betroffen, flüchtet sich aber in ihren Glauben und damit in eine uneinnehmbare Trutzburg, zumindest erscheint es so.
Diese vier Menschen – das zu beschreiben und einzufangen gelingt Tompa dann hervorragend – gehören den Hóstátern an, jenen Menschen aus dem Hóstát, einer rural geprägten Gegend um Klausenburg herum, und sind dementsprechend Bauern. Sie verfügen über keine ausgesprochen ausdrucksstarke Sprache, ihr Sprechen ist ein Einfaches, direktes. Und Tompa schafft es, dieses einfache Sprechen und das sich dahinter verbergende Denken nahezu perfekt in eine literarische Form zu übertragen. Und mehr noch: Durch ihr jeweiliges Sprechen, nicht nur ihre Inhalte oder die Marotten, sondern wirklich durch ihr Sprechen, werden die innersten Ängste, werden die Beschädigungen dieser Figuren, werden ihre Nöte, Hoffnungen und Eigenheiten (die nicht immer angenehm sind; so deutet sich bei Vilmos immer wieder eine Neigung zu sehr jungen Damen an, vielleicht eine Hommage der Autorin an die berühmteste Figur ihres Promotionsgegenstands) deutlich. Das ist durchaus hohe literarische Kunst. Und doch bleibt da immer ein Defizit, wartet man immer auf ein Mehr, etwas anderes, daß einen Kontrapunkt setzt. Doch den gibt es nicht, bzw. ist er so tief in dieser Sprache versteckt, daß der Leser wahrlich gefordert ist, wenn er denn irgendwo da vorhanden sein sollte. Man muß das interpretieren und man muß sich bei der Interpretation immer gewahr bleiben, wie prekär sie ist. Denn diese Menschen bleiben dem modernen Leser fremd. Dem modernen Leser und – vielleicht – mehr noch dem westlichen Leser.
Vilmos vor allem lässt uns alles Mögliche wissen, nur nie das, was uns wirklich interessieren würde. So erfahren wir, wie bereits erwähnt, eine Menge über die Rosenzucht im Allgemeinen, über die technischen Details im Besonderen und nicht zuletzt wird uns die Geschichte der modernen Rosenzucht, werden uns ihre Triumphe und Niederlagen seit Beginn des 20. Jahrhunderts vor Augen geführt. Dahinter versteckt sich ein Angsthase, ein Mann, der sich in eine innere Emigration zurückgezogen hat, der die Augen vor dem Elend der Geschichte (immer wieder berichtet er uns von Werner, einem Juden, der offenbar lebend aus den Lagern zurückgekehrt ist, der aber nie direkt im Buch auftritt) fest verschließt und in dem Moment, in dem er Aufmerksamkeit auf sich zieht, schnell bereit ist, mitzumachen und zu erfüllen, was die neue Obrigkeit von ihm verlangt. Ergebnisse im Sinne des Sozialismus.
Im ersten Abschnitt – KALIS BUCH – ist eher der Charakter der Erzählenden, ihre Weigerung, sich in irgendeiner Weise auf die neue Zeit einzulassen, ihre Flucht in die Märchen und also das Märchenhafte, aber auch ihre Akzeptanz der Umstände, der Art, wie nicht zuletzt Vilmos, dessen Geliebte sie mit der Zeit wird, mit dem sie sogar ein Kind hat, sie behandelt, was den Leser immer stärker enerviert. Im zweiten Teil, in dem eben Vilmos erzählt, ist es dann die Feigheit gepaart mit persönlichen Vorteilen und versteckten Gelüsten, die uns diesen scheinbar naiven und stillen, zurückhaltenden Mann suspekt macht und schließlich auch Widerwillen beim Leser auslöst. Annuschka scheint in diesem Reigen die Figur, die wir am besten nachvollziehen können und die dem Lesenden auch das beste Hintergrundwissen vermittelt, weil sie erklärt. Sich und ihre (sozialen) Umstände erklärt. Daß die Hóstáter eben das Land bestellen und was es bedeutet, wenn In Folge der Kollektivierung die Äcker konfisziert werden, dann die Tiere, die man ja nun nicht mehr brauche. Sie erleidet ein Schicksal – die Schwester im Gefängnis, der Vater ein Trunkenbold, die Mutter schon lange tot – , das wir irgendwie nachvollziehen können und sie ist diejenige, die zwar nie in eine offene Opposition zum Regime treten würde (keine dieser Figuren ist ein Held, ist politisch genug, sich zu wehren), die aber ausspricht, wo und auf welche Art Unrecht geschieht und wie auch sie darunter leidet. Und sie liebt. Bedingungslos. Sie liebt Vilmos, sie leidet und sie entwickelt sich, legt das jugendliche Schwärmen ab, entscheidet sich für einen „guten“ Mann, den sie vielleicht nicht ganz so bedingungslos liebt, auf den sie sich aber verlassen kann.
Und dann, im letzten Abschnitt des Romans, begegnet uns also Eleonóra, Jene Frau, die auf all den vielen Seiten zuvor einem Gespenst gleich durch die Zeilen geisterte, mal direkt benannt, mal indirekt markiert. Nun erzählt sie ihre Geschichte und man wird den Eindruck nicht los, daß Tompa hier eine ungebrochene Heldinnengeschichte wiedergeben will. Der Glaube als Anker in einer aus den Fugen geratenen Welt, der Körper – in Liebe zu Christus – geschunden in den Kellern der Securitate, doch der Wille, der Geist und der Glaube ungebrochen. Wir wissen, daß viele Katholiken gerade in Polen heute wirklich glauben, es sei Papst Johannes Paul II. quasi im Alleingang gelungen, Polen und letztlich die Welt vom kommunistischen Joch zu befreien. Und Tompa scheint diese Sichtweise zu unterstützen, zumindest zu begünstigen. Eine Sichtweise, die einen sich aufgeklärt wähnenden Westler skeptisch stimmt, wenn sie ihm nicht gar sauer aufstößt.
Vielleicht dringt man damit zum Kernproblem der Lektüre vor: Für westliche Leser, die sich an die Vorgänge in Rumänien 89/90 noch erinnern können, an die Bilder des Schauprozesses, der dem Ehepaar Ceaușescu gemacht wurde, die Leichen der beiden – ungefragt fürchterlichen Herrscher – im Hof, an den Kampf, den die Reste der Securitate, der rumänischen Geheimpolizei, ausfocht und das Land damit an den Rand eines Bürgerkriegs führte, dem fällt es schwer, sich auf diese Perspektiven einzulassen. Und so ist es vielleicht mit dem ganzen Roman. Vielleicht kann ein westlich geprägter Leser die Feinheiten, die Terezia Mora so kongenial ins Deutsche übertragen zu haben scheint, schlicht nicht erkennen. Péter Esterházy lässt sich auf dem Klappentext des Buchs mit dem Satz zitieren, er sei während der Lektüre süchtig geworden. Das mag sein, aber vielleicht gilt dieser Suchtfaktor eben nur für die, die wirklich dabei waren, die es hautnah erlebt haben, nicht nur als Fernsehereignis, und die wissen, was es heißt, schweigen zu müssen und sich einer Sprache zu bedienen, die nichts sagt und alles ausdrückt. Allerdings muß der Leser dafür die Codes kennen.
Andrea Tompa erzählt in ihrem Roman OMERTÀ aus vier ich-erzählenden Perspektiven aus einer solchen Gesellschaft: Kali, Vilmos, Annuschka und Elenóra heißen diese vier Protagonisten und sie berichten von sich und davon, wie es sich nach dem Krieg in einem Rumänien lebt, in dem sie einer Minderheit – der ungarischen Minderheit – angehören, die in Siebenbürgen sesshaft ist und nicht wirklich versteht, wie sich die Linien, die Grenzen – auch die des Sagbaren, jene in denen man sich bewegen darf und soll – verschieben und darunter mehr oder minder leiden. Kali arbeitet bei Vilmos als Haushälterin. Vilmos züchtet Blumen und steigt unter dem neuen Regime schnell auf, ist er doch kein Intellektueller, kein Studierter, kein „Volksfeind“, sondern ein einfacher Mann aus dem einfachen Volk. Annuschka, die zu der Zeit, da sie in die Erzählung eintritt – Vilmos´ Erzählung – ein sehr junges Mädchen von vierzehn Jahren ist, liebt Vilmos und wird von diesem begehrt. Ihre Schwester Eleonóra ist Nonne in einem Kloster, also per se eine „Volksfeindin“, hat sie sich doch dem Herrn Jesus verschrieben und nicht der weltlichen Macht des Kommunismus und seiner neuen Zeit. Sie landet in einem Gefängnis und verschwindet für sechs Jahre, bevor sie als äußerlich gebrochene Frau wieder ins Leben tritt, innerlich jedoch ihrem Glauben die Treue gehalten hat und somit nicht gebrochen werden konnte.
Tompa lässt in vier langen Abschnitten alle vier zu Wort kommen und schafft für sie alle eine eigene Sprache, ein eigenes Idiom, eigene Ausdrucksweisen und sprachliche Eigenheiten. Terezia Mora hat diese zweifellos schwierig zu erfassenden Idiome ins Deutsche übersetzt und versucht, der Autorin gerecht zu werden. Die Kritik war begeistert, im Frühjahr 2022 galt OMERTÀ als Sensation am Büchermarkt, im Grunde, so konnte der Eindruck entstehen, hält man hier ein Werk in Händen, das aus sich heraus schon den Literaturnobelpreis verdient habe. So macht sich der Rezipient also an die Lektüre und lässt sich damit auf ein Wagnis ein, das er so nicht erwartet hätte. Ein Wagnis? Ja – aber anders, als man es dem Begriff nach erst einmal erwarten würde. Ein literarisches Wagnis, denkt man, erfüllt dieses Verdikt mit einer gewagten Sprache oder indem von Ungeheuerlichem erzählt wird. Tompa hat einst mit einer Arbeit über Vladimir Nabokov promoviert – LOLITA, Nabokovs wohl bekanntestes Buch, ist auch heute noch ein solches Wagnis, sprachlich wie inhaltlich. Tompas Buch erfüllt dieses Urteil aber auf ganz andere, sehr viel banalere Art und Weise: Es ist von unfassbarer Langeweile.
Langeweile? Ja, Langeweile, langweilig, lang-weilig. Wer sich an diesen Anstieg wagt, der sollte mindestens ein gehobenes Interesse an Rosenzucht haben, an Vorurteilen, die ungebrochen ausgebreitet werden und am Glauben an den lieben Gott. Denn dies sind die drei vorherrschenden Themen des Buches. Vor allem der mittlere Teil, VILMOS´ BUCH – mit Abstand der längste Abschnitt – wird für den Leser zu einer echten Herausforderung. Denn Vilmos verbirgt sein Denken, seine Angst und seine Feigheit hinter einer endlosen Suada hinsichtlich der Zucht und Pflege unterschiedlichster Rosensorten. Und was auch immer sich darin verbergen mag an Metaphern, Allegorien, versteckten Hinweisen – wer sich nicht sehr genau mit der Geschichte, auch der Literatur Ungarns und Rumäniens auskennt, dem wird Vieles entgehen und dann bleibt eine Rose schlicht eine Rose…
Zwar gibt es ein Glossar, das Licht in die verwinkelten Namens- und Stadtbezeichnungen gibt, wo etwas auf Rumänisch und wie es auf Ungarisch gesagt wird, doch hält es sich sehr zurück, was sonstige rumänische und ungarische Wörter betrifft. Zudem gibt es keine Einordnung, zeitlich, geschichtlich, gesellschaftlicher Natur – der Leser bringe also auch hinreichende, wenn nicht ausreichende Kenntnisse der rumänischen und ungarischen Nachkriegsgeschichte mit, um sich hier im Dickicht zurechtzufinden, denn die Figuren erzählen am Rande auch von historischen Ereignissen (Ungarnaufstand 1956) entlang und ordnen ihre Geschichte hier und da zeitlich ein, doch betreffen sie diese Ereignisse entweder gar nicht (Kali, Annuschka) oder äußerst rudimentär (Vilmos, dessen Auslandsaufenthalte natürlich von den Ereignissen betroffen sind). Lediglich Elenóra ist unmittelbar betroffen, flüchtet sich aber in ihren Glauben und damit in eine uneinnehmbare Trutzburg, zumindest erscheint es so.
Diese vier Menschen – das zu beschreiben und einzufangen gelingt Tompa dann hervorragend – gehören den Hóstátern an, jenen Menschen aus dem Hóstát, einer rural geprägten Gegend um Klausenburg herum, und sind dementsprechend Bauern. Sie verfügen über keine ausgesprochen ausdrucksstarke Sprache, ihr Sprechen ist ein Einfaches, direktes. Und Tompa schafft es, dieses einfache Sprechen und das sich dahinter verbergende Denken nahezu perfekt in eine literarische Form zu übertragen. Und mehr noch: Durch ihr jeweiliges Sprechen, nicht nur ihre Inhalte oder die Marotten, sondern wirklich durch ihr Sprechen, werden die innersten Ängste, werden die Beschädigungen dieser Figuren, werden ihre Nöte, Hoffnungen und Eigenheiten (die nicht immer angenehm sind; so deutet sich bei Vilmos immer wieder eine Neigung zu sehr jungen Damen an, vielleicht eine Hommage der Autorin an die berühmteste Figur ihres Promotionsgegenstands) deutlich. Das ist durchaus hohe literarische Kunst. Und doch bleibt da immer ein Defizit, wartet man immer auf ein Mehr, etwas anderes, daß einen Kontrapunkt setzt. Doch den gibt es nicht, bzw. ist er so tief in dieser Sprache versteckt, daß der Leser wahrlich gefordert ist, wenn er denn irgendwo da vorhanden sein sollte. Man muß das interpretieren und man muß sich bei der Interpretation immer gewahr bleiben, wie prekär sie ist. Denn diese Menschen bleiben dem modernen Leser fremd. Dem modernen Leser und – vielleicht – mehr noch dem westlichen Leser.
Vilmos vor allem lässt uns alles Mögliche wissen, nur nie das, was uns wirklich interessieren würde. So erfahren wir, wie bereits erwähnt, eine Menge über die Rosenzucht im Allgemeinen, über die technischen Details im Besonderen und nicht zuletzt wird uns die Geschichte der modernen Rosenzucht, werden uns ihre Triumphe und Niederlagen seit Beginn des 20. Jahrhunderts vor Augen geführt. Dahinter versteckt sich ein Angsthase, ein Mann, der sich in eine innere Emigration zurückgezogen hat, der die Augen vor dem Elend der Geschichte (immer wieder berichtet er uns von Werner, einem Juden, der offenbar lebend aus den Lagern zurückgekehrt ist, der aber nie direkt im Buch auftritt) fest verschließt und in dem Moment, in dem er Aufmerksamkeit auf sich zieht, schnell bereit ist, mitzumachen und zu erfüllen, was die neue Obrigkeit von ihm verlangt. Ergebnisse im Sinne des Sozialismus.
Im ersten Abschnitt – KALIS BUCH – ist eher der Charakter der Erzählenden, ihre Weigerung, sich in irgendeiner Weise auf die neue Zeit einzulassen, ihre Flucht in die Märchen und also das Märchenhafte, aber auch ihre Akzeptanz der Umstände, der Art, wie nicht zuletzt Vilmos, dessen Geliebte sie mit der Zeit wird, mit dem sie sogar ein Kind hat, sie behandelt, was den Leser immer stärker enerviert. Im zweiten Teil, in dem eben Vilmos erzählt, ist es dann die Feigheit gepaart mit persönlichen Vorteilen und versteckten Gelüsten, die uns diesen scheinbar naiven und stillen, zurückhaltenden Mann suspekt macht und schließlich auch Widerwillen beim Leser auslöst. Annuschka scheint in diesem Reigen die Figur, die wir am besten nachvollziehen können und die dem Lesenden auch das beste Hintergrundwissen vermittelt, weil sie erklärt. Sich und ihre (sozialen) Umstände erklärt. Daß die Hóstáter eben das Land bestellen und was es bedeutet, wenn In Folge der Kollektivierung die Äcker konfisziert werden, dann die Tiere, die man ja nun nicht mehr brauche. Sie erleidet ein Schicksal – die Schwester im Gefängnis, der Vater ein Trunkenbold, die Mutter schon lange tot – , das wir irgendwie nachvollziehen können und sie ist diejenige, die zwar nie in eine offene Opposition zum Regime treten würde (keine dieser Figuren ist ein Held, ist politisch genug, sich zu wehren), die aber ausspricht, wo und auf welche Art Unrecht geschieht und wie auch sie darunter leidet. Und sie liebt. Bedingungslos. Sie liebt Vilmos, sie leidet und sie entwickelt sich, legt das jugendliche Schwärmen ab, entscheidet sich für einen „guten“ Mann, den sie vielleicht nicht ganz so bedingungslos liebt, auf den sie sich aber verlassen kann.
Und dann, im letzten Abschnitt des Romans, begegnet uns also Eleonóra, Jene Frau, die auf all den vielen Seiten zuvor einem Gespenst gleich durch die Zeilen geisterte, mal direkt benannt, mal indirekt markiert. Nun erzählt sie ihre Geschichte und man wird den Eindruck nicht los, daß Tompa hier eine ungebrochene Heldinnengeschichte wiedergeben will. Der Glaube als Anker in einer aus den Fugen geratenen Welt, der Körper – in Liebe zu Christus – geschunden in den Kellern der Securitate, doch der Wille, der Geist und der Glaube ungebrochen. Wir wissen, daß viele Katholiken gerade in Polen heute wirklich glauben, es sei Papst Johannes Paul II. quasi im Alleingang gelungen, Polen und letztlich die Welt vom kommunistischen Joch zu befreien. Und Tompa scheint diese Sichtweise zu unterstützen, zumindest zu begünstigen. Eine Sichtweise, die einen sich aufgeklärt wähnenden Westler skeptisch stimmt, wenn sie ihm nicht gar sauer aufstößt.
Vielleicht dringt man damit zum Kernproblem der Lektüre vor: Für westliche Leser, die sich an die Vorgänge in Rumänien 89/90 noch erinnern können, an die Bilder des Schauprozesses, der dem Ehepaar Ceaușescu gemacht wurde, die Leichen der beiden – ungefragt fürchterlichen Herrscher – im Hof, an den Kampf, den die Reste der Securitate, der rumänischen Geheimpolizei, ausfocht und das Land damit an den Rand eines Bürgerkriegs führte, dem fällt es schwer, sich auf diese Perspektiven einzulassen. Und so ist es vielleicht mit dem ganzen Roman. Vielleicht kann ein westlich geprägter Leser die Feinheiten, die Terezia Mora so kongenial ins Deutsche übertragen zu haben scheint, schlicht nicht erkennen. Péter Esterházy lässt sich auf dem Klappentext des Buchs mit dem Satz zitieren, er sei während der Lektüre süchtig geworden. Das mag sein, aber vielleicht gilt dieser Suchtfaktor eben nur für die, die wirklich dabei waren, die es hautnah erlebt haben, nicht nur als Fernsehereignis, und die wissen, was es heißt, schweigen zu müssen und sich einer Sprache zu bedienen, die nichts sagt und alles ausdrückt. Allerdings muß der Leser dafür die Codes kennen.
July 30, 2020
Tudtátok, hogy Palocsay Zsigmond apukájáról szól, Palocsay Rudolfról? Tudtátok, hogy mekkora koponya volt? És hogy autodidakta? Vajon megvannak a rózsái még valahol? Amit külföldre adott el, az bizonyosan, valahogy mintha ott jobban tudnának vigyázni az értékekre. Tudtátok, hogy Dáné Tibor is a tanítványa volt?
És szól Kolozsvárról, és szól arról, hogy mit tud egy (nemzetiségi alapon is működő) diktatúra (khm, diktatúrák) tenni az egyénnel. A közösséggel. Nyilván meg lőn variálva egy kicsit, merthogy ez egy regény, de a lényeg valós. Szól a pusztulásról, minden téren. A pártalapú megfojtásról. A zárt közösségekről és egy (minden tekintetben) letűnt világról. A leírhatatlan stupiditásról, amit ember csak ki bír préselni magából, aztán törvényerőre emelni és másokat is kötelezni azok betartására. Mindegy. De Kolozsvár, a Hóstát, Szék, egy valaha volt virágkertész, akinek ma már szinte nyoma sincs, ezek/ők fontosak. Mesterien van megírva és még szép is, nekem különösen. Olvassátok.
És ezt is, a négy tenger hajósa írta mesteréről: http://mobellino.blogspot.com/2007/04...
És szól Kolozsvárról, és szól arról, hogy mit tud egy (nemzetiségi alapon is működő) diktatúra (khm, diktatúrák) tenni az egyénnel. A közösséggel. Nyilván meg lőn variálva egy kicsit, merthogy ez egy regény, de a lényeg valós. Szól a pusztulásról, minden téren. A pártalapú megfojtásról. A zárt közösségekről és egy (minden tekintetben) letűnt világról. A leírhatatlan stupiditásról, amit ember csak ki bír préselni magából, aztán törvényerőre emelni és másokat is kötelezni azok betartására. Mindegy. De Kolozsvár, a Hóstát, Szék, egy valaha volt virágkertész, akinek ma már szinte nyoma sincs, ezek/ők fontosak. Mesterien van megírva és még szép is, nekem különösen. Olvassátok.
És ezt is, a négy tenger hajósa írta mesteréről: http://mobellino.blogspot.com/2007/04...
October 1, 2019
Ez így ahogy van nagyon nagyon jó.Érzékeny részletességgel ás le az életút-történetek szövevényes mélyére, és olvasmányosan, bravúrosan mutatja meg, milyen sokfélén elnyomó egy diktatúra, konkrétan az államszocializmus az 50-es évek Romániájában. Kemény. Ugyanakkor gyönyörű is, nagyon elérzékenyültem a történeteket olvasva. (Talán a hívő apácáén leginkább, rendes egyházellenes létemre.) Kordokumentációs szempontból a kultúr-részleteken túl a nyelvezet, ami lehengerlő, kicsit közelebbi már a maihoz mint a Fejtől s lábtól pár évtizeddel korábbra belőtt archaizmusa, ez nagyon betalál, szép szöveg, mindenki forgassa, ízlelgesse, érdemes.
May 15, 2018
Pedig erőst ellenálltam. Engem sem Erdély, sem a székelyek úgy en block nem érdekelnek. Urbánus lány vagyok. Rózsanemesítés szakmailag? A rózsa agyonhasznált szimbólum, szúr is meg két hét után bebüdösödik a vázavízbe. Tyű de áporodott büdös tud az lenni! Hogy jön majd a cseléd az hajintsa ki én helyettem.
Ezeket gondoltam. Hogy a regény világa akkor jó, ha pászol a sajátunkkal, ha tudunk hozzá kötődni. Mert nem véletlen, hogy valaki a kardozós-partraszállós háborús regényeket isteníti, más meg a lélekbe alászálló könnyes románcokat. Én speciel azt az írás szeretem, amibe úgy bele lehet feledkezni, hogy csak lapozza az ember és csak lapozza... és nem feltétlen arra kiváncsi, hogy ki a gyilkos, hanem, hogy merre fordul a szereplő sorsa. Ahol van cselekmény és van sors. Pont annyi a sportszakmai közvetítés a szereplők világáról (fegyverzetük leírása, helyszíneik alaprajza, mesterségük technikája és így tovább, uncsi uncsi uncsi), hogy az jelen esetben inkább befogadható, informatív tudásbővítés mint a kötelező olvasmányokból visszarettentő (értsd: átlag olvasló számára átugrandó) érdektelen enumeráció. Írja azt a szerző akár okoskodásból, akár szövegkitöltési célzattal. És pont annyi a filozofálgatás, amitől a regény regény marad és nem értekezés az élet értelméről.
Szóval voltak jelentős fenntartásaim az erdélyező témával, és ennek ellenére beszippatott a világa. Mások azt írták, hogy nem könnyű olvasmány. De szerintem nehéz sem. Pont ott van a határán, hogy regény marad, pedig akár történelem tudományi esszé is lehetne. Csak akkor rém unalmas lenne. Arányérzék, megvolt.
Igaza volt barátomnak, a magyar próza egyik legjelentősebb írása. Gratula.
Ezeket gondoltam. Hogy a regény világa akkor jó, ha pászol a sajátunkkal, ha tudunk hozzá kötődni. Mert nem véletlen, hogy valaki a kardozós-partraszállós háborús regényeket isteníti, más meg a lélekbe alászálló könnyes románcokat. Én speciel azt az írás szeretem, amibe úgy bele lehet feledkezni, hogy csak lapozza az ember és csak lapozza... és nem feltétlen arra kiváncsi, hogy ki a gyilkos, hanem, hogy merre fordul a szereplő sorsa. Ahol van cselekmény és van sors. Pont annyi a sportszakmai közvetítés a szereplők világáról (fegyverzetük leírása, helyszíneik alaprajza, mesterségük technikája és így tovább, uncsi uncsi uncsi), hogy az jelen esetben inkább befogadható, informatív tudásbővítés mint a kötelező olvasmányokból visszarettentő (értsd: átlag olvasló számára átugrandó) érdektelen enumeráció. Írja azt a szerző akár okoskodásból, akár szövegkitöltési célzattal. És pont annyi a filozofálgatás, amitől a regény regény marad és nem értekezés az élet értelméről.
Szóval voltak jelentős fenntartásaim az erdélyező témával, és ennek ellenére beszippatott a világa. Mások azt írták, hogy nem könnyű olvasmány. De szerintem nehéz sem. Pont ott van a határán, hogy regény marad, pedig akár történelem tudományi esszé is lehetne. Csak akkor rém unalmas lenne. Arányérzék, megvolt.
Igaza volt barátomnak, a magyar próza egyik legjelentősebb írása. Gratula.
July 19, 2022
Rendes asszony nem ül a seggin a határban, mikor pirkad, s potyogtatja a könnyit.
December 27, 2021
Well, that was long. When I rushed through the first 150 pages (Kali's book) in a day or so, I thought this was going to be a quick and enjoyable read. Here we are two months later and part of me is thinking that that first part should have just been the whole book. Or that it should have been at least 200 hundred pages shorter. Kali's book is tongue-in-cheek, devastating, but life-affirming, and at time quite hilarious. Vilmos' book was basically an info dump, interesting for learning about the life of the Hungarian minority in Cluj during Dej's regime, the process of collectivization and the effects of the '56 revolution in Romania, but lacking any sort of characterization thus possibilities for the readers to connect. Annuska's part was the most tragic in a way (half-orphan with an alcoholic father and a man three times her age praying on her vulnerability), but somehow did not get enough space. Eleonora's story was in a way the most compelling, but it was completely drowned out by her internal religious monologue that just drove me crazy. Although the lives of the four characters are strongly connected to each other, they barely seem to be able to break through to make an impact on the other's consciousness. Everyone is alone, imprisoned in his or her own head in an endless discussion with oneself, the roses, a dead mother or God. I hope this is on purpose, to show the system's achievement in isolating people to the extent that no one trusts themselves to even try to turn one of those monologues into a dialogue. I just wish there were more of those attempts.
March 21, 2021
Fantasztikus könyv! Teljes joggal nyerte el 2018-ban a Libri irodalmi díjat. Külön-külön a szereplők, a cselekmény, a korrajz, a nyelvezet nem tenné fel a dobogóra, de együtt igen. Roppant élvezetes volt olvasni.
Az egy-két szerencsétlenül hosszúra sikerült részre (pl. a rózsanemesítés eltúlzott részletei) felkészített az egyetlen recenzió, amit olvastam.
Olvasás előtt javasolt a magyar Wikipédia "Hóstát" szócikkén átfutni.
Az egy-két szerencsétlenül hosszúra sikerült részre (pl. a rózsanemesítés eltúlzott részletei) felkészített az egyetlen recenzió, amit olvastam.
Olvasás előtt javasolt a magyar Wikipédia "Hóstát" szócikkén átfutni.
March 24, 2020
Eddig a kommunizmusról csak szélsőséges ismereteim voltak, mert ezen ismeretek nagy részét ismerőseimnek, szüleimnek és rokonaimnak köszönhetem. Mert az a korszak olyan módon befolyásolta a benne élők életét, hogy azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Vagy szerette az ember, vagy gyűlölte. Ez a könyv volt számomra az első forrás, amely megmutatta, hogy ugyanaz a rendszer segíthet valakinek felemelkedni, míg másvalakit kisemmizni. Tompa Andrea könyveiben eddig azt éreztem, hogy a szereplőket körülvevő világ úgy hatalmasodik el a fejük felett, hogy egyszerűen lehetetlenné válik annak átlátása. Az Omerta olvasása közben is azzal szembesültem, hogy a történet szereplői csak kiemelt emberek a tömegből, hogy ezek az ábrázolt életek csak vonások egy nagyobb festményből. És ez, számomra, nagyon megrázó. A többiekkel mi van? Más hogyan éli ezt meg? Kit, hova vittek el? Ezekkel a kérdésekkel maradtam egyedül a könyv befejezése után.
Tompa Andrea legújabb regénye szerintem zseniális, emberi életeken keresztül mutat be egy politikai rendszert, ezzel elérve, hogy az olvasó ne csak kívülállóként szemlélje azt, hanem a szereplők sorsán keresztül Ő is személyes tapasztalatot szerezzen a kommunizmusról.
Tompa Andrea legújabb regénye szerintem zseniális, emberi életeken keresztül mutat be egy politikai rendszert, ezzel elérve, hogy az olvasó ne csak kívülállóként szemlélje azt, hanem a szereplők sorsán keresztül Ő is személyes tapasztalatot szerezzen a kommunizmusról.
October 12, 2019
Azért nem öt csillagot adok a könyvnek, mert rettenetesen szomorú és megviselt a szereplők sorsa.
Nagy hatással volt rám, de ilyen témában mostanában biztosan nem fogok olvasni.
Nagy hatással volt rám, de ilyen témában mostanában biztosan nem fogok olvasni.
October 6, 2020
Too long and boring, however the story and the place along with history (Romania, Transylvania under communist regime) is very interesting. The characters are also realistic and likeable.
January 1, 2026
Nagyon erősen indult, tetszett a négyszereplős szerkezete is, viszont annyira túl van írva, hogy hiába az erős drámaiság, végül mégis érdektelenségbe fulladt.
Displaying 1 - 13 of 13 reviews