„Úgy akarnak rajtunk abortuszt végrehajtani, hogy már régen megszülettünk.”
Perzselő, kora nyári nap, és egy filozófiatanár, akinek elhullnak az érettségizői. Az egyik holnap nélkül, öntudatlanul várja a halált. A másik végigvágja az ereket a csuklóján. Nincs más nyom, csak az óránkénti SMS, ez tudatja, hogy a lány még nem vérzett el.
Mi ez, egy különös hatalmi játszma? Vajon hol a pendrive, ami kulcsot ad mindenhez, és megállíthatja a pusztulást?
A cinikus, fiatal filozófiatanár küzd, kutat, megpróbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant, és visszafordítani a visszafordíthatatlant. Válaszokat keres olyan kérdésekre, melyeket senki sem szeretne feltenni.
Útján nem csak halál, de nagy filozófusok gondolatai is elkísérik. A létezés új értelmet nyer, ha közel a pusztulás.
Egy olyan világban, ami a szeretet tagadására épül, létezhetnek még hősök?
Csabi írta a könyv kapcsán: "– Ha maga a bűnelkövető bünteti meg a bűnt, az szépirodalom. – Ha senki sem bünteti meg a bűnt, az filozófia."
De ki bünteti meg az olvasót? Szóval ez a regény valóban szépírás, de bűnügyi történet is egyben, a leginkább pedig filozófiai magasságokba emelő/mélységekbe taszító modern magyar dráma. Rémesen kilátástalan és kilátástalanul addiktív. Ha már addiktív, akkor meg egyenesen rabul ejtő, megkínzó és pusztító. És persze gyönyörűséges is. Gyönyörűségesen szuicid, és rafináltan gonosz és leírhatatlanul romlott egyszerre, minden időben és a tér minden apró szegletében.
Fogalmam nincs, hogy mi fogott meg benne a leginkább: – érettségiző diákok, akik évezredek fájdalmas tudásával és tapasztalásával kötik be magukat a létezés minden keserves rezdülésébe; – tudatlan és tudattalan felnőttek, tanárok, akik zárt szemekkel és az üres holnapokra predesztinált, leláncolt, akarattalan személyiséggel csetlenek-botlanak a lét furcsa, mindig változó, kiszámíthatatlan labirintusában; – de talán, ami a leginkább vonzott, és amiben igazán el tudtam veszni, az a történet magyarsága volt – az ismeretlen/ismerős helyszínek, a borotváért üvöltő, „nagyonmagyar-nihilkedő-reménytelen-depresszív” érfelvágós hangulata.
Erről a regényről szinte lehetetlen írni, mégis már mindent elmondtak róla, amit ki tudnék magamból préselni. De ahhoz bizony olvasni kell, hogy kiderüljön, Neked mit suttog a füledbe A végtelen térségek örök hallgatása.
Elszánt versenyfutás az idővel. Egy filozófiatanár kétségbeesetten próbálja megakadályozni tanítványa erőszakos halálát, de kérdés, hogy vajon megtalálja-e, vagy őt magát is beszippantja az egzisztenciális vákuum és végképp maguk alá temetik fájdalmas emlékei. Miközben a múltban lélekromboló régi bűnök és súlyos visszaélések sejthetők, a jelenben zajlik az érettségi és a bölcsészettudomány ünnepe. Arisztotelész, Descartes, Pascal. Ki vagy mi töltheti be a csendet, ami annyira megrémíti Pascalt? Ki enyhítheti a félelmünket? Ki ad nekünk kegyelmet? Ki garantálja, hogy a végtelen tér és a végtelen idő nem egy értelmetlen világ dimenziói? Miközben gyötrő lételméleti dilemmák visszhangoznak az osztálytermekben és kergetik egymást a regényalakok gondolataiban, a szerző becsalogat minket a legsötétebb útvesztőbe. Vajon a főszereplő az őrült vagy a többiek körülötte? Valóság az, amiről olvasunk, vagy képzelgés és lázas delírium, esetleg az alkoholmámor utóhatása? Egy pillanatra minden összedőlni látszik, légüres térben kapkodunk levegő után, egyre szaporodnak a kérdések és kicsúszik a lábunk alól a talaj. Mégis addig örülhetünk, amíg a végtelen térségek még hallgatnak, mert a végső válasszal nehéz lesz szembenézni. Bár a regény alaphangja kétségkívül bölcsész szíveket megdobogtató, az őrült hajsza sodrása beránthatja a filozófia iránt kevésbé érdeklődő olvasót is, aki megtalálhatja itt a sivár, depresszív magyar valóság számos elemét, a lepusztult játszóterektől kezdve a küszködő iskolarendszerig. Figyelemreméltó új, egyéni hangvétel a kortárs magyar zsánerirodalomban, várom a szerző következő kötetét.
Van abban tényleg valami hátborzongató, amikor emberek nem csak hogy ismert módokon szenvednek és tévednek és bántják egymást (meg magukat, pláne) de a megszokottnál még nagyívűbb önigazoló bölcselkedéssel teszik. A Gulyás Péter regényében maga a tevés, a cselekmény is eléggé zavarba ejtett, úgy mintha a saját szobámban nyitnék egy darabolós-fűrészelős horror forgatására ajtót, és ahelyett hogy kimegyek a konyha nyugalmába elmosogatni és átgondolni hogy most akkor mi van, valamiért végignézem az egészet, és még be is állok időnként statisztálni. Szóval fura az olvasó, a könyv meg olyan thrilleres, hogy a szereplők úgy tűnik simán csinálnak rettentő meredek dolgokat, ami oké műfaji követelmény, de amúgy meg érzékeny és okos emberek, az elbeszélő különösen kibontakoztatja, ahogy a mások viselkedésében meglátja a videojáték-szerű szürrealitást.* Viszont mennyi minden van még ebben a gimis sztoriban! A hatalmi játszmázásokat nagyon érzékletesen fogja meg a könyv. És persze csomó filozofálás van az életről, halálról meg minden, és ezt mindenki nagyon komolyan is veszi.** Én párszor elvesztettem a fonalat, mert úgy van direkt megcsinálva szerencsére az egész, igaz nem értettem soha a krimikhez. Maga az elbeszélő apránként eljátssza az olvasó és a világ bizalmát is, és ezzel megoldódik a cselekmény problémája, nem fogjuk tőle megtudni, vagy nem hisszük el amit megtudunk. A tábori abúzus-szálra azért csak kíváncsi lettem volna, meg még csomó mindenre ami Nem Derül Ki. Viszont a filozófiára felfűzött nyomozós agytekerés elég jól működött, és jók a visszatérő idézetek-parafrázisok is. Na jó: a bölcsészkedő gimiscsajok nehezen követhető ámokfutása is működik, valami videojátékos mesefilmes thriller-világban. Annak pedig kifejezett örülök, hogy nem vagyok filozófiatanár.
*Az még nagyon tetszett, hogy a magyar és budapesti és bölcsész-faszagyerek főhős a helyzet fokozódásával folyton vérzik, mint a Kontrollban a Bulcsú, tulajdonképpen indokolatlanul de kötelezően. ** Kicsit ijesztő nekem az egész, ahogy ennyire alkalmas erre a bölcsesség úgy általában. Azt hiszem, egyfajta tanulságképpen igyekszem kevésbé komolyan venni a saját bölcsességeim, nehogy épp valami rettentő ordas baromságot igazoljak nagy meggyőződéssel. Persze valószínű, hogy leginkább úgyis erre való az alkalmazott filozófia.
Ez a regény egy tisztulási tünet. Értékelem, hogy Gulyás felvállalta és kiírta magából ezt a poklot, legalább nem maradt benn... Akkor ugyanezzel a tehetséggel jöjjön most a másik, a világos oldal is, please!
Hajnali háromkor fejeztem be ezt a könyvet múlt szombaton, és egyrészt szerintem az író pont ezt akarta (hogy miután pár óra alvás után felébredj és azt mondd "most ezt álmodtam, vagy tényleg befejeztem ezt a könyvet?"), másrészt fogalmam sincs, hogy mit szerettett volna, hogy hogyan érezzek majdnem egy hét után a befejezés után, de túl sokszor eszembe jut a történet, úgyhogy bármit is akart, szerintem elérte Gulyás Péter.
Edit: Már egy ideje eltettem ezt a könyvet a polcomra, de nonstop eszembe jut, úgyhogy szerintem megérdemli az öt csillagot
"Ráadásul az elején meglehetősen lineáris cselekményt megbonyolítja, hogy a kétharmadánál kiderül, hogy az amúgy sem túl pártatlan, objektív főszereplőnk, aki a narrátor is, annyira beszámíthatatlan, hogy lehet, hogy az egész addigi történetet csak hallucinálta. Bár kreatív, ezen a ponton nem örültem volna túlságosan egy ilyen lezárásnak, viszont innentől követhetetlen lett, hogy mi a valóság, és mi „egy beteg elme” delíriumos álma. Ami szerintem annyira nem tesz jót, mert a könyv szempontjából nem lett volna mindegy, hogy a vége képzelet vagy valóság, főleg, hogy ott próbálták levonni a nagy tanulságokat és kiteregetni a kártyákat, de így katarzis helyett inkább zavaros és súlytalan. Mindig azt gondoltam, amikor az olvasó annyira össze van zavarodva, hogy 100%-ban azzal van elfoglalva, hogy kitalálja, MI VAN, akkor nem fog semmilyen üzenetet megérteni, helyzetet átérezni, legyen az bármilyen mélyenszántó vagy drámai. Itt is úgy érzem, hogy egy idő után a sokkoláson volt a hangsúly, a végén átmentünk hentelős horrorba, ami komolyanvehetetlen és abszurd, éppen ezért legfeljebb nevetséges."