A történettel magával nem nagyon volt semmi gondom, elég standard sztori, láttunk már ilyent nem egyszer, szóval mindössze annyi elvárásom volt tőle, hogy jól elszórakoztasson. Ez tartott úgy kb. a 65. oldalig, amikoris sajnálatos módon megjelent a legborzalmasabb szereplő az egész könyvben, hogy ezután minden második megnyilvánulása után a rosszullét kerülgethessen. Természetesen ez nem más mint a férfi főszereplőnk, Késmárky gróf, akinek a személyisége annyiban kimerül, hogy iszik, mint a gödény és folyton meg akarja dugni a főhősnőt. Ja, meg egy titkosügynök és amúgy nagy haverok az ifjabb Hortyval. A nemi erőszakra vonatkozó megjegyzései sajnos nem maradnak abba az első beszélgetés után, szóval a történet teljes időtartama alatt ilyen és ehhez hasonló csodálatos, az állítólagos szerelmével folytatott párbeszédeknek lehetünk szemtanúi, amik csak folyamatosan rontják az olvasási élményt:
“-Tapasztalatom szerint a nők sokkal kevesebb ellenállást fejthetnek ki, ha le vannak itatva.
-Jaj, fejezze már ezt be! Úgysem hiszem el, hogy bárkivel képes lenne lefeküdni, akit előtte leitatott.
-Drágám, én bármire képes vagyok, hogy lefektessek egy nőt…”
😐
Ez a szexista hangvétel sajnos nem korlátozódik le csak erre a karakterre, hanem átszivárog a narrációba is, ezért nem tudom az egészet csak betudni annak, hogy hát igen a korszellem. Ennek a legdurvább megnyilvánulása az egyik szobalány fizikai leírása volt, amit vagy háromszor el kellett olvasnom ahhoz, hogy felfogjam, hogy egyáltalán ilyen létezhet nyomtatásban, mert mégis miafene. Fontos kiemelni, hogy a lány 17 évesnél nem öregebb és ez többször is meg volt említve a könyvben.
“Somos Ilon nem volt különösebben szép leány, de kétségkívül lappangott benne valami megfoghatatlan bujaság, talán szemhéjai alól sütő tekintetében, talán ahogy takarítás közben a farát riszálta; bárhogy is, nem volt teljesen tudatos ez a kisugárzás, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy az önnön csáberejükkel tisztában lévő asszonyok néznek, és riszálnak. Egyszerűen izzott a felszín alatt a lényében valami elfojtott erotika, amelyet darabos mozgása és meglehetősen bárdoltalan stílusa sem tudott lerombolni.”
Aggodalomra viszont semmi ok végül kiderül, hogy amúgy a náciknak dolgozott, ő ölte meg a nála legalább 20 évvel idősebb nőt, szóval a történet végére le is viheti az arca felét egy golyó.
😐
Érdekes módon az (egy nő által írt) prológusban és az epilógusban együttesen több személyisége volt a női főszereplőnek, Agnieszkának, mint a főtörténetben. Valahogyan sikerül szegény hölgynek képeket szereznie a katyni mészárlásról, majdnem ki is juttatja őket nyugatra és amikor elkapják akkor is meg tud szökni az őt öldöző öt orosz pasas elől, de miután találkozik gróf urunkkal csak egy buta kis szőke fruskává változik, aki nem tud megülni a szép formás fenekén (ahányszor ez ki lett emelve 😩), folyton csak elkóricál és a férfiaknak kell újból és újból megmenteniük. Teljesen érthetetlen számomra, hogy hogyan jelenhetett meg ez a könyv, de tényleg, főleg úgy, hogy egy nő is dolgozott rajta (mondjuk a címoldal alapján nagyjából ő volt az egyetlen, szóval lehet ez megmagyaráz egy pár dolgot).
Így hát összességében kaptunk egy elég vanília történetet egy igényes borítóval, egy magatehetetlen hősnővel, egy bevallott erőszaktevővel, egy kis karácsonnyal (vitatható), egy kis Palotaszállóval és egy kis világháborúk közti nosztalgiával. Na meg persze Karády művésznő búgó hangjával, hogy csak egy nap az élet.
(Ezt már csak így zárójelesen a végére, mert majd' megfeledkeztem róla. Nem szoktam nagyon haragudni, ha központozási hibát találok egy könyvben, mert hát na, mindannyiunkkal megesik, hogy csak átsiklik a szemünk egy-két vesszőcskén. Azonban az elfogadhatatlannak tartom, hogy egy kiadó által kiadott könyvben olyan mondatok legyenek, amelyeknek nincs értelme! Hogy kerülhetnek ilyenek bele egy könyvbe, hogy "Agnieszka félresimította a hajába hulló mézszínű hajtincseket" amikor egy szereplőről beszélünk???)