Ez tényleg olyan, mint a hideg pizza. Egyrészt szeretem a pizzát mint olyan, sőt: meg is tanultam pizzát sütni - nem profin, de kellemes-ehetően. Ugyanakkor ez itt szinte menthetetlen, vagyis úgy tűnt, hogy menthetetlenül kihűlt és "másodlagos frissességű", szóval hogy szar és ehetetlen.
Aztán persze az lett, hogy rendesen átnéztem, nincs-e benne mégis ehető, és volt, néhol csak egy-egy finom olajbogyó vagy még nem gumiállagú sajtdarab, aztán itt-ott egész szelet.
Végülis a szerző többször is explicite kifejti, mennyire nyomott a hangulata a lírai énjének, és mennyire zoknibáb a párbeszédbe szedett vers. Azt meg én tenném hozzá, hogy a verssorokba tördelt próza sem segít a dolgon. Az egysoros címekhez alig passzoló másik egysoros ötletek, a nyünnyögő tépelődő szaravilág neurotikus versek, ezek feltétként szinte élvezhetetlenek lettek volna.
De volt mégis ami mentett rajta, volt egy kis műanyag háromágú pöcök a doboz közepén, amitől érdemes maradt végigvizsgálni az egészet, és kimazsolázni a jót. Például kiemelem, hogy a SANS SOLEIL, meg a Gonosz időkben remek versek szerintem.
Összességében tehát zavarbaejtő olvasás volt, és most a végére érve gyorsan legépelem ezt a frusztrált kis összbenyomást, hátha kijön belőle egy zavarbaejtő értékelés.