A kötet az örök vesztes, bizonyos Vidra Zsolt életét kíséri végig napjainktól az ötvenes évekig, időben visszafelé haladva, halálától a születéséig. Dohos albérletek, szűk panellakások, szürke gyárak, füstös kocsmák, kietlen laktanyák, kórházi elfekvők, börtönök, hajléktalanszállók környékén kanyarognak a kegyetlenül őszinte történetek. Hőseik perifériára került kisemberek, akik – míg volt munkájuk – pincérek, kocsikísérők, bolti eladók, biztonsági őrök voltak, és akik éppúgy vesztesei az előző rendszernek, mint a mostaninak. Hajnóczy Péter és Tar Sándor hőseinek rokonai ők, alkoholista, munkanélküli, beteg, vagy csak öregségükben magukra maradó el- és cserbenhagyott nők és férfiak. Kerékgyártó István jól ismeri a helyszíneket, ahol tanulatlan, kiszolgáltatott hősei mozognak, a trükköket, megaláztatásokat, melyeket elszenvednek. A kötetben feltűnően sok a pergő, metsző, kegyetlen párbeszéd, melynek köszönhetően a szerző egészen kis tereken igazi tágasságot, egyetemességet képes felmutatni.
Kerékgyártó István 1953-ban született Kaposváron. Jogot és filozófiát tanult, volt egyetemi oktató, hivatalnok és üzletember. Negyvenhét évesen hátat fordított addigi életének, és írni kezdett.
Vidra Zsolt élete néhány tételben, visszafelé elmesélve. Tar Sándor is megírhatta volna. Drámai, de nem ítélkezik. Rövid, sűrű, letehetetlen. Kár, hogy nem láttam a Katonában Bán Jánossal. De a szöveg önmagában is ütött. Bármelyikünk lehetne a főszereplő.
Csak úgy, bele kéne élni a valahovába, vagy a sehovába. Előre megírt élet, sors? Nem hiszem, mindegy is. Élet, az is, meg ez is, és olyan bölcsek vagyunk, amikor utólag kérdeznek. De itt nincs kérdés. Nincs miért, nincs mi lett volna ha. Egyébként sincs. Ez egy élettörténet, az enyém is lehet(ne). Igen, lehetne, mert most ugyan itt ülök, kavarom a kihűlt kávémat, ma még megteszek ezt-azt – gondolta n – aztán majd éjjel, a számvetésnél rájön, összegez, hogy nem változott semmi. Őbenne nem. Igazodni tanul mások létéhez, hogy a sajátját számon kérhesse. A serpenyő billeg. Sokat látott, sokat élt, sok van még előtte. Sok, mert egy napba is belefér egy egész élet megválaszolhatatlansága. Ha magadat kérdezed, kinek kell válaszolni? Baszki, ez meztelen! Ahogy jöttél, úgy mész el. Az élet szép, csak ússzuk meg. Ha megy, hát megy, ha nem, hát nem. Maradj meg, csak úgy.
Neviem, čo ma viedlo v knižnici k tomu, aby som siahol po tomto poviedkovom románe (pre mňa) celkom neznámeho maďarského spisovateľa, možno Artforum alebo tie uhrančivé oči na obálke, ale vôbec neľutujem. Začína sa na konci jedného obyčajného života, končí na jeho začiatku, preto tá titulná spiatočka. A medzitým plynú roky a krátke príbehy ako fotky z nich a ten obyčajný život je napokon úplne neobyčajný.
"Vieš, že ty budeš v živote bohatý, zdravý a úspešný?" spýtala sa ho matka. "Odkiaľ vieš?" "Viem. Je to taká veštba, povedala to babica a tvoj otec ťa zariekol, keď si bol bábätko. Nezabudni! Bohatý, zdravý a úspešný."
Si šmatloš čaptavý a umrzneš nahý v parku? Prvá mikropoviedka o Vidrovi je presne takáto. A každá ďalšia nám ukazuje mladšie vydanie hlavnej postavy. A my nejako začíname chápať ako sa z čašníka stane nočný vrátnik a potom bezdomovec. Vynikajúca štúdia zla, plná smútku a živého Maďarska. #trebacitat
Pre mňa nové vydavateľstvo ponúka neznámych autorov. Páči sa mi, že spisovateľ začal svoju kariéru vo svojich 47rokoch. Príbeh Zsolta Vidru ma bavil od konca až po začiatok jeho života. Prinútilo ma myslieť na Budapešť a akúsi maďarskú brutalitu v spojení salámy, sexu, žien a údov. Neviem ako to je možné ale predstavovala som si Taxidermiu v knižnej podobe a aj celé prostredie sa mi spájalo s týmto príbehom. Smutné, kruté a životné. Osobne sa mi toto veľmi páčilo.
Prekrásnym jazykom popísané epizódy maďarského Jozefa Maka, ktoré však najviac zráža dole hlavná myšlienka knihy – že sú rozprávané odzadu a s každým začiatkom novej kapitoly sa citové puto pracne buduje znova a znova.