Arnheim 1930-as években írt tanulmányainak gyűjteménye. A szövegek a filmnyelv sajátosságait és a többi művészettől való disztinktív jellegüket vizsgálja. Központi állítás, hogy a fotografikus rögzítés soha nem pusztán mechanikus reprodukció, mert mindig tükrözi az alkotója nézőpontját. Ebből kiindulva, számomra azok voltak a könyv legérdekesebb részei, ahol arról ír, hogy a jó dokumentum- és oktatófilm sem csupán ábrázolja a világot, hanem értelmezi azt.
A modern világ képáradatában könnyen esünk bele abba a tévedésbe, hogy meglátni valamit egyenlő annak megértésével. Szépen tükröződik ez a turizmusban is, ahol mindent mániákusan le akarunk fótozni. De miért is? Talán azért, mert szorongást nyújt ennyi újat és szépet látni, miközben tudjuk, hogy csak apró szeleteit tudjuk ténylegesen befogadni a látványnak a rövid idő alatt, amíg vakáción vagyunk. Fotóval próbáljuk elmenteni és értelmezni az újdonságot.
Izgalmas állítás a könyvnek, hogy a televízióval magányosodott el a kultúrafogyasztó ember. Amit Arnheim a tévével kapcsolatban leír, az az előképe az internetnek és a digitális kultúrának.
A könyv legtöbb állítása mára evidens és egyszerű, néhol ezért vázlatosan futottam át, de nagyon tetszett Arnheim tapasztalata és éleslátása, ahogy a filmekről ír.