Une baraque rouge et moche comme tout, à Venice, Amérique...

by Marie-Gisèle Landes-Fuss

La narratrice arrive à Venice, quartier de Los Angeles, peuplé de paumés, de drogués. Elle-même se bourre de certaines pilules. Elle finit par se retrouver dans une maison en briques rouges, sur la plage, un étrange "Centre de réhabilitation" pour drogués. Pendant un an, elle va y mener une vie incroyable, terrifiante, cruelle et salutaire, une vie qui n'est peut-être pas dépourvue d'amour.

256 pages, Pocket Book

First published January 1, 1983

Reviews

[reea · Rating 5 out of 5]

A szerkezete kissé szokatlan. Klasszikus párbeszédek, gondolatjelekkel elválasztva nincsenek. Folyamatos monológokat hallhatunk a hősnőnktől, minek során megemlíti, hogy ki és mit mondott. Bár nincs is minden esetben feltüntetve, így előfordul, hogy csak a mondandóból tudjuk meg, ki beszél. Az egész kaotikus. Ahogyan egy függő elméje. 184 oldal önvallomás, aztán az író feláll és otthagyja az olvasót.

http://napifalat.blogspot.hu/2012/08/...

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Ez egy kompromisszumos négy csillag, mert különben elég ambivalensen viszonyultam a könyvhöz. Nagyon bírtam, hogy a szöveg szinte folyamatosan párbeszédet folytatott a fejemben mindazzal, amit a hippikorszakról eddig tudtam – néha bevillantak lelki szemeim előtt a beatnemzedék kiöregedett tagjait, amint ott sertepertélnek a rém ronda vörös barakkban. Aztán alapvetően* bírtam Landes-Fuss friss, őszinte mondatait, mert nagyon erőteljesen és hitelesen ábrázolják a folyamatot, amikor a gyógyszerektől megszabadult elme egyéb elfoglaltság híján elkezd minden hülyeségbe belekapaszkodni, különös tekintettel a megdugtak-de-vajon-szeretnek-e-és-ha-szeretnek-akkor-én-szeretek-e témakörre. Kevésbé bírtam elfogadni viszont, hogy az egész leszoktató brigád működésében a makarenkói pedagógiai elvek továbbélését véltem felfedezni, többek között azt, hogy az egymás iránti kegyetlenségben mintha valami jellemerősítő funkciót látnának. Meg az a jó szándékában is brutális parancsuralmi rendszer… Ugyanakkor ha valaki (mondjuk Csernus doktor) kezét Atkinson Pszichológiá-jára téve megesküszik, hogy a szenvedélybetegeknél szükség van a képtelen tekintélytiszteletre, hogy pótolja a drog által totálisan leépített önbecsülést, akkor én meghajolok az érvei előtt. De komolyan. Legkevésbé pedig azzal tudtam megbarátkozni, hogy a szövegben hemzsegtek az olyan mára bepenészedett szavak, mint a „kábcsi”, a „digidugi” vagy az „izélés”. (A „répázás” is fura, viszont valamiért ellenállhatatlanul mókásnak tartom. RÉPÁZÁS.) Sajnos nem tudok utánajárni, úgyhogy ha akad itt olyan franciás, aki eredetiben olvasta a szöveget, kérem, mondja meg: Landes-Fuss tényleg így fejezte ki magát? Vagy ’87-ben ez volt a fordítói bátorság maximuma? Az viszont, hogy a kaliforniai Venice-t lefordították Velencére, és következetesen így használták… nos, azt tényleg nem értem. De azért nagyon fontos könyv, nem akarok elrettenteni tőle senkit. Akik érdeklődnek a szenvedélybetegségek, vagy az extrém (illetőleg mai szemmel annyira nem extrém) pszichiátriai módszerek iránt, azok számára egyenesen kötelező.

* Magyarán: néha azért nem annyira.

[Laura Bak · Rating 5 out of 5]

Számomra izgalmas volt követni az írónő szokatlan stílusban, folyószövegként megírt önéletrajzi ihletésű regényét, ahol folyamatosan követték egymást a gondolatai és a párbeszédekben elhangzó mondatok. Mintha ott lettem volna vele , a gondolataival, a párbeszédeiben, ahogy bemutatja a barakk, és a “kábító nélküli kábósok” életét.

[Leah V. · Rating 5 out of 5]

Need to re-read this it's been over 10 years but from what I remember I enjoyed the experience.