Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy OBERIU-csoport. Azaz a Reális Művészeti Egyesülés. Olyan fiatal alkotók tobzódtak benne, akik radikálisan meg akarták újítani a művészetet, egyfajta értelmen túli nyelvet igyekeztek meghonosítani - na ja, mindenki mást ért "reális" alatt. Ez eddig rendben van, mondanánk erre, addig örül a gyerek, amíg játszik. Csak hát elég rossz helyszínt és időpontot választottak maguknak a létezéshez: az 1920-as évek végét a Szovjetunióban. Sztálin atyuska ugyanis jobb szerette az ötéves tervekről meg a cementről írott munkákat, a merész formai kísérletektől kackiás bajszát ideges remegés fodrozta. Rendet vágott hát a tökös fiatalok között - a csoport tán legismertebb tagját, Harmszt például 1941-ben letartóztatták és meggyilkolták. Vaginovnak, e kötet írójának sikerült e sorsot elkerülnie: volt szerencséje 1934-ben, bénítóan fiatalon tuberkolózisban elhunyni. Az OBERIU pedig eltűnt, felszívodott a semmiben. Munkáik, gondolataik szépen el lettek temetve, az 1970-es évekig szó se eshetett róluk. Felmérni is nehéz, mekkora veszteség ez az orosz kultúrának, mit alkothattak volna a srácok, ha történetesen nem egy ordas rohadék akkoriban az ország teljhatalmú ura.
Ez a három kisregény ízelítőt ad abból, merre is toszogatta volna például Vaginov az orosz irodalom szekerét. Voltaképpen marha szép ív rajzolódik ki a szövegekből*:
1.) Kecskeének
Vaginov erényei már itt is világosan kirajzolódnak. A klasszikus orosz szöveghagyományból indul ki, de bátran szedi szét azt építőkockáira. Töredezett történetmesélés, előkészítetlennek tűnő események, az egész szöveg lebegő, nehezen megfogható. Nem cselekménye, hanem hangulata van, bóklásznak a szereplők a fiatal bolsevista államban, igyekeznek megkapaszkodni valamiben, de az folyton kicsusszan a kezük közül. Szétesik körülöttük a világ, miközben az egészet belengi egy lágy nosztalgia az idő iránt, amikor még volt helyük a létezésben.
2.) Harpagoniáda
A szétesés itt is meghatározó állapot. De a nosztalgiának már nincs nyoma. Magukra maradt emberek vannak, akiknek mintha nem lennének emlékeik a múltról - vagy csak nincs idejük emlékezni. Minden idejüket kitölti, hogy gyűjtögessenek, csencseljenek, vodkát szlopáljanak. Ha a Kecskeének a Pokol első bugyra, ez a második: a létezés, ahol már az elmúltba sem kapaszkodhatunk.
3.) Munkák és napok
Ím, a harmadik bugyor. Mert eddig ha a szereplők sorsa reménytelen is volt, de legalább ott volt a fejük felett az író, aki megírhatta őket. De mi van, ha maga az író is be van zárva saját regényébe, ha ő is ugyanazokat rácsokat rázza, mint a szereplők? Akkor már tényleg nincs remény.
Diktátorok, hagyjátok békén a művészeket. Ne pofázzatok bele abba, amihez nem értetek. Igazából az lenne a legjobb, ha elhúznátok a vérbe.
* Jegyezzük fel: kronológiailag a Harpagoniáda az életmű utolsó szelete, ám a kötet szerkesztői a középső helyre pozícionálták. Hogy az ív miatt, vagy más okból, azt nem tudom.