What do you think?
Rate this book
Легенда за Сибин преславския княз
Audiobook
First published January 1, 1968
42 people want to read
About the author
Емилиян Станев
39 books60 followersЕмилиян Станев публикува първите си произведения през 1931.
Завежда отдел "Белетристика" във в. "Литературен фронт" (1950-1955). Сътрудничи на сп. "Съдба", "Завети", "Златорог", "Изкуство и критика", "Венец", "Българска реч" и др. Пише анималистични разкази, социална и нравствено-философска проза, исторически романи и повести. По време на престоя си в София се запознава с много от тогавашните интелектуалци - писатели, художници и журналисти, които оказват сериозно въздействие върху произведенията, които той пише в по-късната част на своята творческа кариера.
Първата му книга - сборник с разкази с името "Примамливи блясъци" е издадена през 1938 г. Следващата му книга е сборникът "Сами" (1940 г.), с който поставя началото на цикъл от произведения за природата и човека. Следват още "Вълчи нощи" (1943), "Делници и празници" (1945), "Дива птица" (1946), "В тиха вечер" (1948). През 1948 г. излиза едно от най-известните му произведения - повестта "Крадецът на праскови". След 1950 г. в продължение на 14 години работи върху своя роман "Иван Кондарев", в който са описани събитията свързани със Септемврийското въстание от 1923 г.
Автор е на книги за деца и юноши: "През гори и води" (1943), "Лакомото мече" (1944), "Повест за една гора" (1948), "Когато скрежът се топи" (1950), "Чернишка" (1950) и др.
Произведенията му от следващите години са с по-философски насочена тематика. В тези творби Емилиян Станев използва задълбочените си познания на тема история на България. От този период са романите "Легенда за Сибин, преславския княз"(1968), "Тихик и Назарий"(1985), "Антихрист"(1970), "Търновската царица" (1974) и др.
Завежда отдел "Белетристика" във в. "Литературен фронт" (1950-1955). Сътрудничи на сп. "Съдба", "Завети", "Златорог", "Изкуство и критика", "Венец", "Българска реч" и др. Пише анималистични разкази, социална и нравствено-философска проза, исторически романи и повести. По време на престоя си в София се запознава с много от тогавашните интелектуалци - писатели, художници и журналисти, които оказват сериозно въздействие върху произведенията, които той пише в по-късната част на своята творческа кариера.
Първата му книга - сборник с разкази с името "Примамливи блясъци" е издадена през 1938 г. Следващата му книга е сборникът "Сами" (1940 г.), с който поставя началото на цикъл от произведения за природата и човека. Следват още "Вълчи нощи" (1943), "Делници и празници" (1945), "Дива птица" (1946), "В тиха вечер" (1948). През 1948 г. излиза едно от най-известните му произведения - повестта "Крадецът на праскови". След 1950 г. в продължение на 14 години работи върху своя роман "Иван Кондарев", в който са описани събитията свързани със Септемврийското въстание от 1923 г.
Автор е на книги за деца и юноши: "През гори и води" (1943), "Лакомото мече" (1944), "Повест за една гора" (1948), "Когато скрежът се топи" (1950), "Чернишка" (1950) и др.
Произведенията му от следващите години са с по-философски насочена тематика. В тези творби Емилиян Станев използва задълбочените си познания на тема история на България. От този период са романите "Легенда за Сибин, преславския княз"(1968), "Тихик и Назарий"(1985), "Антихрист"(1970), "Търновската царица" (1974) и др.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 5 of 5 reviews
December 26, 2019
A bolgár történelmi regények közül eddig csak Mutafcsieva műveit ismertem, azok igen jók. Most megállapítom, hogy Sztanev is ott van a szeren. Szeretem az ilyet: amikor olyan területek kultúráját ismerhetem meg, amelyek földrajzilag közel esnek ugyan az én hazámhoz, mégis csak elvétve és keveset hallhattam róluk életemben.
Várkonyi Nándornál olvastam egyszer, hogy a középkori Bizánc a különféle ideológiák ütközőpontja volt, ahol minden utcasarkon az igazságon vitatkoztak és veszekedtek az emberek, és még a császári udvar hierarchiája is az isteni rendet kellett, hogy tükrözze. Ez egészen biztosan sarkítás - de pontosan ez jutott eszembe Sztanev kisregényéről is. Ezeknek a szereplőknek szó szerint semmi nem fontosabb, mint az, hogy a pravoszláv egyháznak van igaza vagy a bogumiloknak, esetleg a régi pogányságnak, amelyet még Aszparuh hozott magával keletről.* Persze közben esznek-isznak, dolgoznak, vadásznak, olykor agyoncsapják egymást, máskor szerelmesek, de minden cselekedetüket az éppen aktuális hitük (igazságuk) határozza meg. Mindegyikkel a túlvilágot keresik vagy tagadják meg.
Ettől lesz ez elsősorban filozofikus regény, még akkor is, ha a cselekmény sem kevéssé izgalmas: van benne kivégzés, utcai harc, menekülés, üldözés, szerelem és tömeghisztéria. De mielőtt bármelyik szereplő bármit cselekedne, előbb mindig megkérdezi: Miért teszem ezt? Ki sugallja nekem ezt az ötletet? Kihez jutok általa közelebb? Egyáltalán nem biztos, hogy mindig helyes választ találnak. Még az se biztos, hogy értelmes választ. (Bevallom, én nem mindig tudtam követni, mikor ki melyik oldalon áll, és erős a gyanúm, hogy ők se.) De a válasz megtalálása akkor is mindennél fontosabb.
Szeretem azt gondolni, hogy az elbeszélő nem dönti el az olvasó helyett, mikor kinek van igaza. Mégiscsak egy eretnekség és egy hivatalos egyház közötti küzdelemről van szó, olyan helyzetben, amelyben egyik fél se mindig tartja be a saját hite előírásait. Az normális, hogy az ember automatikusan a kiszolgáltatottak és szenvedők mellé áll, akkor is, ha a gondolatvilágukkal nem tud azonosulni. De főleg a regény vége felé már nagyon zavaros mindenkinek a gondolatvilága. Meg beleszivárog egy kicsit a megírás idejének (1968-as a regény) Bulgáriája is: az egyik szereplő az ateizmusig jut, másokról kiderül, hogy a társadalmi hátterük nagyon is erősen meghatározza a gondolkodásukat. Főleg az előbbinek a történelmi hitelességében nem vagyok biztos. Ezért jó pontnak számít nálam, hogy a regény nem ad kész válaszokat, hanem meghagyja egymás mellett a nézőpontokat, aztán az olvasó döntse el, melyikkel ért egyet. Esetleg egyikkel se.
Úgyhogy le is vonok fél csillagot. Többet nem, amúgy jó könyv. Meg még nagyon szép is, olyan tájleírásokkal, hogy az ember szíve fáj a bolgár erdők után.
* Lásd Mutafcsievánál, a Pagane jóslatában (https://www.goodreads.com/book/show/4...). Szépen összeáll a kép.
Várkonyi Nándornál olvastam egyszer, hogy a középkori Bizánc a különféle ideológiák ütközőpontja volt, ahol minden utcasarkon az igazságon vitatkoztak és veszekedtek az emberek, és még a császári udvar hierarchiája is az isteni rendet kellett, hogy tükrözze. Ez egészen biztosan sarkítás - de pontosan ez jutott eszembe Sztanev kisregényéről is. Ezeknek a szereplőknek szó szerint semmi nem fontosabb, mint az, hogy a pravoszláv egyháznak van igaza vagy a bogumiloknak, esetleg a régi pogányságnak, amelyet még Aszparuh hozott magával keletről.* Persze közben esznek-isznak, dolgoznak, vadásznak, olykor agyoncsapják egymást, máskor szerelmesek, de minden cselekedetüket az éppen aktuális hitük (igazságuk) határozza meg. Mindegyikkel a túlvilágot keresik vagy tagadják meg.
Ettől lesz ez elsősorban filozofikus regény, még akkor is, ha a cselekmény sem kevéssé izgalmas: van benne kivégzés, utcai harc, menekülés, üldözés, szerelem és tömeghisztéria. De mielőtt bármelyik szereplő bármit cselekedne, előbb mindig megkérdezi: Miért teszem ezt? Ki sugallja nekem ezt az ötletet? Kihez jutok általa közelebb? Egyáltalán nem biztos, hogy mindig helyes választ találnak. Még az se biztos, hogy értelmes választ. (Bevallom, én nem mindig tudtam követni, mikor ki melyik oldalon áll, és erős a gyanúm, hogy ők se.) De a válasz megtalálása akkor is mindennél fontosabb.
Szeretem azt gondolni, hogy az elbeszélő nem dönti el az olvasó helyett, mikor kinek van igaza. Mégiscsak egy eretnekség és egy hivatalos egyház közötti küzdelemről van szó, olyan helyzetben, amelyben egyik fél se mindig tartja be a saját hite előírásait. Az normális, hogy az ember automatikusan a kiszolgáltatottak és szenvedők mellé áll, akkor is, ha a gondolatvilágukkal nem tud azonosulni. De főleg a regény vége felé már nagyon zavaros mindenkinek a gondolatvilága. Meg beleszivárog egy kicsit a megírás idejének (1968-as a regény) Bulgáriája is: az egyik szereplő az ateizmusig jut, másokról kiderül, hogy a társadalmi hátterük nagyon is erősen meghatározza a gondolkodásukat. Főleg az előbbinek a történelmi hitelességében nem vagyok biztos. Ezért jó pontnak számít nálam, hogy a regény nem ad kész válaszokat, hanem meghagyja egymás mellett a nézőpontokat, aztán az olvasó döntse el, melyikkel ért egyet. Esetleg egyikkel se.
Úgyhogy le is vonok fél csillagot. Többet nem, amúgy jó könyv. Meg még nagyon szép is, olyan tájleírásokkal, hogy az ember szíve fáj a bolgár erdők után.
* Lásd Mutafcsievánál, a Pagane jóslatában (https://www.goodreads.com/book/show/4...). Szépen összeáll a kép.
March 19, 2020
В "Легенда за Сибин" Емилиян Станев ни връща далеч назад, в българското Средновековие. Времената са бурни и непредвидими, цар Калоян е мътръв и Борил наскоро е завзел престола. Романът се фокусира върху влиянието на богомилството над обществото и последващите от това конфликти и гонения.
Стилът е малко по-философски, отколкото съм наблюдавала в повечето други творби на Емилиян Станев. Вечната битка между Бога и Дявола за човешката душа е детайлно описана и разяснена през погледа на богомилите. От друга страна авторът обръща доста внимание на теми, които са толкова актуални и днес, колкото са били и преди векове: сляпото доверие на масите, страхът от промяната, сблъсъкът на съвестта с неконтролируемото желание. Романът със сигурност ме накара да помисля върху тези точки.
Стилът е малко по-философски, отколкото съм наблюдавала в повечето други творби на Емилиян Станев. Вечната битка между Бога и Дявола за човешката душа е детайлно описана и разяснена през погледа на богомилите. От друга страна авторът обръща доста внимание на теми, които са толкова актуални и днес, колкото са били и преди векове: сляпото доверие на масите, страхът от промяната, сблъсъкът на съвестта с неконтролируемото желание. Романът със сигурност ме накара да помисля върху тези точки.
August 10, 2014
Една чудесна история за преславския княз Сибин и душевната му борба между Бога и Сатаната. Една книга, описваща религиозната ситуация в България, но и личностното търсене на правилното и истината. Беше ми много интересно да прочета нещо от Емилиян Станев, което е различно от прочетеното досега.
April 8, 2017
Харесвам стила на Емилиян Станев, обичам и философските романи, но просто темата "не е моята". Добре са преплетени идеята за "боготърсачеството", историческата рамка, любовната нишка - в борбата между вярата и плътското желание. Силна е линията, която разкрива раздвоението на човек и инстинктивното търсене на Бог, който прощава, и Сатана, който оправдава греховете. Но за разбиране на разколебаната вяра, търсенето на отговори и света на богомилите, мисля по-силен е романът "Антихрист" от същия автор.
September 26, 2025
Рецензия: 1/5
Тази книга беше истинско разочарование за мен. Стилът на Станев ми се стори претенциозен и тежък, а сюжетът – бавен и откъснат от емоционалност. Вместо да ме потопи в историческата атмосфера, текстът ми се стори дистанциран и труден за следване, с герои, към които не успях да се привържа.
Опитах се да ѝ дам шанс, но четенето се превърна в мъчение и в крайна сметка я изоставих. Може би има стойност за ценителите на този стил, но за мен това беше книга, която искрено намразих и не бих препоръчалa.
Тази книга беше истинско разочарование за мен. Стилът на Станев ми се стори претенциозен и тежък, а сюжетът – бавен и откъснат от емоционалност. Вместо да ме потопи в историческата атмосфера, текстът ми се стори дистанциран и труден за следване, с герои, към които не успях да се привържа.
Опитах се да ѝ дам шанс, но четенето се превърна в мъчение и в крайна сметка я изоставих. Може би има стойност за ценителите на този стил, но за мен това беше книга, която искрено намразих и не бих препоръчалa.
Displaying 1 - 5 of 5 reviews