What do you think?
Rate this book
Száz év múlva lejár? - Újabb Trianon-legendák
Tizenkét évvel a nagysikerű Trianon-legendák című kötet után ABLONCZY BALÁZS újabb, a trianoni békeszerződést övező történetek nyomába eredt.
A szerző magyar történész által eddig soha nem látott levéltári forrásokat kutatott fel a párizsi Grand Orient szabadkőműves nagypáholy iratai között, hogy válaszoljon a kérdésre: valóban a szabadkőművesek tehettek Magyarország felosztásáról? Mackensen tábornagy csakugyan megvédhette volna-e Erdélyt 1918 őszén? A magyar vasúti vágányok egy részét tényleg felszedték Trianon miatt? Milyen helyi történetek fűződnek a helyszíni határmegállapításokhoz és ezek mögött mi áll? Igaz, hogy rúzsozták magukat a Budapestet megszálló román katonatisztek? Ki volt valójában a kitalált költőnő, akinek a verse a Trianon-irodalom kötelező darabjává vált a két világháború között? Apponyi Albert valóban mondta-e mindazt, amit a közösségi média és a politikusi beszédek neki tulajdonítanak? Végül pedig „lejár-e Trianon” száz év után?
A szerző utánajárt a legendák eredetének, megvizsgálta keletkezésük körülményeit, és könyvében megkísérli különválasztani a legendát, a valóságot és a szándékos hamisítást. A trianoni béke valós hátterének ismerete a nemzeti önismeret fontos része: a tévedések és a hamisítás felismerésében segít ez a kötet.
ABLONCZY BALÁZS 1974-ben született Budapesten. Történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója és az ELKH BTK Történettudományi Intézetének kutatója, a Horthy-kori osztály vezetője. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. 2016-tól az MTA „Lendület” pályázatán támogatott Trianon 100 Kutatócsoport vezetője, szakterülete a huszadik század első felének magyar történelme. Családjával Budapesten él. Legutóbbi kötete a Jaffa Kiadónál: Ismeretlen Trianon – Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918–1921 (2020).
A szerző magyar történész által eddig soha nem látott levéltári forrásokat kutatott fel a párizsi Grand Orient szabadkőműves nagypáholy iratai között, hogy válaszoljon a kérdésre: valóban a szabadkőművesek tehettek Magyarország felosztásáról? Mackensen tábornagy csakugyan megvédhette volna-e Erdélyt 1918 őszén? A magyar vasúti vágányok egy részét tényleg felszedték Trianon miatt? Milyen helyi történetek fűződnek a helyszíni határmegállapításokhoz és ezek mögött mi áll? Igaz, hogy rúzsozták magukat a Budapestet megszálló román katonatisztek? Ki volt valójában a kitalált költőnő, akinek a verse a Trianon-irodalom kötelező darabjává vált a két világháború között? Apponyi Albert valóban mondta-e mindazt, amit a közösségi média és a politikusi beszédek neki tulajdonítanak? Végül pedig „lejár-e Trianon” száz év után?
A szerző utánajárt a legendák eredetének, megvizsgálta keletkezésük körülményeit, és könyvében megkísérli különválasztani a legendát, a valóságot és a szándékos hamisítást. A trianoni béke valós hátterének ismerete a nemzeti önismeret fontos része: a tévedések és a hamisítás felismerésében segít ez a kötet.
ABLONCZY BALÁZS 1974-ben született Budapesten. Történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója és az ELKH BTK Történettudományi Intézetének kutatója, a Horthy-kori osztály vezetője. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. 2016-tól az MTA „Lendület” pályázatán támogatott Trianon 100 Kutatócsoport vezetője, szakterülete a huszadik század első felének magyar történelme. Családjával Budapesten él. Legutóbbi kötete a Jaffa Kiadónál: Ismeretlen Trianon – Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918–1921 (2020).
280 pages, Hardcover
Published January 1, 2022
3 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 2 of 2 reviews
October 22, 2022
Szinte látom lelki szemeimmel a canossát, amit a Jaffa kiadóvezetése járt Ablonczy ajtaja előtt, hogy írjon már megint a Trianon-legendákról, mert az jobban berobbantja a sikerlistákat, mint egy Teleki-monográfia. Ugyanakkor el tudom képzelni Ablonczy berzenkedését is, aki úgy van vele, hogy ő végtére is komoly történész, akihez nem méltó lehajolni minden kutyapiszokért. Neki a történelmi tények minél alaposabb kibontása a feladata, a facebookon terjedő marhaságok lényege viszont pont a tényhiány – következésképpen ha a történész velük hadakozik, mintha légüres térben evickélne.
Az ellentmondás illusztrálására hadd hozzam fel a kötet egyik (példaszerű) miniesszéjét, amiben a szerző utánamegy egy, a közösségi médiában vírusként terjedő Apponyi Albert idézetnek, miszerint: “Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.” No most Ablonczy megvizsgálja a forrásokat, levéltárazik, elolvas cirka 5000 oldalt, és végül megállapítja, hogy a jó Apponyi még csak hasonlót se mondott, nemhogy a béketárgyaláson, de úgy egyáltalán. Csak hát az van, hogy amíg a történész ennek megállapításába belefeccölt vagy ezer munkaórát, egy fake idézet kiagyalása megvan egy perc alatt. Én is séróból ki tudok találni fiktív Apponyi-idézeteket, például:
„Magyarországnak zömök, disznóvágáson érlelt miniszterelnökökre van szüksége, hogy legyőzze a rezsidémont!”
Vagy:
„Kincses Kolozsvár és Kassa akkor lesz újra magyar, ha Szent István Koronája egy Viktor nevű személy feje búbját ékíti majd!”
Satöbbi. (Félek belegondolni, de meglehet, a fenti fiktív idézetek hamarosan úgy keringenek majd a közösségi oldalakon, mintha valóban elhagyták volna Apponyi száját. Mert az internet így működik.)
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az igazi és az önjelölt történész egyszerűen más időben létezik. Az egyik teknős, aki lassan halad a cél felé, a másik nyúl, és ész nélkül cikázik mindenfelé. Ráadásul a céljaik is mások. Míg a történész igazsága tényalapú, tehát igazolt adatokkal kell etetni, addig a Trianon-legendák kiagyalóit nem az igazság érdekli, hanem saját igazságérzetük – és ez oltári nagy különbség. Mert számukra a szubjektív igazságérzet egy fix pont a világegyetemben, aminek gravitációs mezeje csak azt vonzza magához, ami alátámasztja. Nekik azért igaz valami, mert igaznak kell lennie. Egy Ablonczy-szöveg, bármekkora tényanyaggal operál, számukra nem szabad igaz legyen, tehát nem is lesz az: elzúg a fejük mellett vagy lepattan az őket körülvevő energiapajzsról. Képesek ignorálni, egyszerűen azért, mert Ablonczy más nyelven beszél: a tudományén. De ők nem az eszüket akarják jóllakatni, hanem a szívüket. Azt a nagy szívüket, ami piros-fehér-zöldben dobog.
Nem vitatom amúgy, hogy fontos kötet ez, ráadásul úgy fontos, hogy olvasmányos is: egy délután alatt meg lehet enni. Csak épp valamiképp elszomorít, hogy úgysem azok fogják elolvasni, akiknek kéne.
Az ellentmondás illusztrálására hadd hozzam fel a kötet egyik (példaszerű) miniesszéjét, amiben a szerző utánamegy egy, a közösségi médiában vírusként terjedő Apponyi Albert idézetnek, miszerint: “Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.” No most Ablonczy megvizsgálja a forrásokat, levéltárazik, elolvas cirka 5000 oldalt, és végül megállapítja, hogy a jó Apponyi még csak hasonlót se mondott, nemhogy a béketárgyaláson, de úgy egyáltalán. Csak hát az van, hogy amíg a történész ennek megállapításába belefeccölt vagy ezer munkaórát, egy fake idézet kiagyalása megvan egy perc alatt. Én is séróból ki tudok találni fiktív Apponyi-idézeteket, például:
„Magyarországnak zömök, disznóvágáson érlelt miniszterelnökökre van szüksége, hogy legyőzze a rezsidémont!”
Vagy:
„Kincses Kolozsvár és Kassa akkor lesz újra magyar, ha Szent István Koronája egy Viktor nevű személy feje búbját ékíti majd!”
Satöbbi. (Félek belegondolni, de meglehet, a fenti fiktív idézetek hamarosan úgy keringenek majd a közösségi oldalakon, mintha valóban elhagyták volna Apponyi száját. Mert az internet így működik.)
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az igazi és az önjelölt történész egyszerűen más időben létezik. Az egyik teknős, aki lassan halad a cél felé, a másik nyúl, és ész nélkül cikázik mindenfelé. Ráadásul a céljaik is mások. Míg a történész igazsága tényalapú, tehát igazolt adatokkal kell etetni, addig a Trianon-legendák kiagyalóit nem az igazság érdekli, hanem saját igazságérzetük – és ez oltári nagy különbség. Mert számukra a szubjektív igazságérzet egy fix pont a világegyetemben, aminek gravitációs mezeje csak azt vonzza magához, ami alátámasztja. Nekik azért igaz valami, mert igaznak kell lennie. Egy Ablonczy-szöveg, bármekkora tényanyaggal operál, számukra nem szabad igaz legyen, tehát nem is lesz az: elzúg a fejük mellett vagy lepattan az őket körülvevő energiapajzsról. Képesek ignorálni, egyszerűen azért, mert Ablonczy más nyelven beszél: a tudományén. De ők nem az eszüket akarják jóllakatni, hanem a szívüket. Azt a nagy szívüket, ami piros-fehér-zöldben dobog.
Nem vitatom amúgy, hogy fontos kötet ez, ráadásul úgy fontos, hogy olvasmányos is: egy délután alatt meg lehet enni. Csak épp valamiképp elszomorít, hogy úgysem azok fogják elolvasni, akiknek kéne.
July 4, 2022
Vajon tud írni egy történész könyvet arról, ami nem is volt?
Ablonczy Balázs újfent bizonyítja, hogy tud, ami egyúttal egyfajta úttörő szerep a részéről, hiszen az áltörténelem vizsgálata, vagy épp a nemlétező idézetek utáni kutatás eddig nem igen képezte a részét a történészek portfóliójának.
A könyv egyúttal utózöngéje is egy nagyobb közéleti konfliktusnak, amelynek keretében a magyar kultúra felett lángpallossal őrködő Szakács Árpád hazánk történelmének aranyló búzamezején konkolyként kandikáló kártevőnek azonosította Romsics Ignácot, és ha már suhog az a lángpallos, akkor kapjon belőle Ablonczy Balázs is, a macska rúgjon a fene kálvinista bestiába. Helyettük pedig virágozzanak a nemzeti történelemért és kultúráért tevékenyen küző Raffay Ernők és Takaró Mihályok.
De hol van már a tavalyi Szakács Árpád?
Azóta nálam fontosabb emberek rájöttek, hogy Kis Grofó fontosabb a nemzeti kultúra szempontjából, mint Szakács Árpád, és a nemzeti felvonulás bokrétájába is jobban illik Győzike, mint Szakács Árpád. Ma már csak mufurc Saint-Just-arcú Lares a milliárdokból emelt villák antik halljainak sarkában.
A történész viszont lassabban dolgozik, mint a politikus, így a vita középpontjába került szabadkőműves-kérdés részletes kidolgozása ebbe a könyvbe került. A hosszas bevezetőm egyúttal jelzi azt is, hogy ennek a könyvnek negyedét foglalja el ennek a kérdésnek a körüljárása. Ez a rész tényleg a legalaposabb, az összes olyan szándékot, amely a szabadkőművesek részéről a magyar határokat illeti, igyekezet számba venni, így a hazai páholyokat, a külföldi páholyokat és a szomszéd országok páholyait is. Forrásait tekintve pedig nem elégedett meg a feloszlatott szabadkőművesség Magyar Nemzeti Levéltárban őrzött anyagával, hanem a francia nagypáholy és más páholyok Magyarországgal kapcsolatos működését is bemutatta. A végeredmény egyébként nem meglepő: a szabadkőművesek pont úgy viselkedtek, mint annak a nációnak az értelmisége, amelyhez tartoztak. A magyarok, különösen a vegyes lakosságú körzetekben, magyarosítani és a liberális jogokat kiterjeszteni akarták, később pedig a páholyok egyáltalán nem álltak egységesen a Jászi Oszkár fémjelezte polgári radikális irányzat mellé. A románok igyekeztek bejutni a francia páholyokba, hogy politikai kapcsolatokat építsenek, mert azokkal le voltak maradva a szerbekhez és főleg a csehekhez képest.
Szintén elég részletes bemutatást nyer Mackensen hadseregének a lehetséges „felbérlése” Erdély megvédésére. Ezt a legendát, a már közismert érvek mellett (a már visszavonuló német hadsereg rendezetlensége, valamint német részről a felajánlás el nem hangzása) elsősorban kronológiai szempontokkal támogatja meg. Vagyis a német csapatok visszavonulása az országon keresztül akkor történt, amikor a román támadás még nem következett be, Mackensen internálásakor pedig a seregének a négyötöde már Magyarország határain kívül járt.
Bevallom, hogy a balassagyarmati események bemutatásával milyen legendát akart cáfolni, az nekem nem vált egészen világossá, az viszont kétségtelen, hogy tágabb kontextusba helyezte az ottani eseményeket. Ahogy arról sem igen hallottam, bár a bemutatott források alapján akad rá adat, hogy a román hadsereget olykor úgy emlegetik, hogy festik a szemüket és rúzsozzák magukat, vagyis egy „nőies” gárda tapodta hazánk földjét.
Az emlékezet fiktív momentumainak megteremtése zárja a kötetet. Apponyi Albert internetszerte idézett „Önök most megásták Magyarország sírját…” mondata ennek alapján a 21. század szellemi termékének tűnik, a mémkultúra nemzeti vonala pedig szívesen gyárt könnyen osztható muníciót az általa naponta megvívott szellemi szabadságharchoz. És bevallom, én is elhittem, hogy a délre vezető vasút egyvágányúsítása Trianon műve, de Ablonczy meggyőzően bizonyította, hogy nem az, valójában a magyar vasútrendszer megcsonkításából és az abből adódó kihívások kezeléséből fakad, nem pedig szövegszerűen a békéből.
Ami miatt mégsem tudok magas csillagszámot adni a kötetre, az pont ugyanaz, mint a Trianon legendákról szóló könyv. Annak idején egy másik kötethez írt értékelésemben írtam, hogy az a benyomásom támadt róla, hogy fél könyvet kaptam egy egész áráért. Míg a Keletre, magyar! és az Ismeretlen Trianon egy kompakt mű, addig ez a kötet szellősen szedve nagyjából 200 oldal hosszúságú, így a komolyabb művekhez szokott olvasó talán csalódottan teszi le a végén, hogy „Csak ennyi volt?”.
Igen, ennyi, bár ez sem kevés, és amilyen ütemben termelődnek újra a trianoni legendák, biztosra veszem, hogy húsz év múlva jöhet a következő rész. Annak megírásakor már érdemes lehet figyelni erre a bosszantó apróságra is.
Ablonczy Balázs újfent bizonyítja, hogy tud, ami egyúttal egyfajta úttörő szerep a részéről, hiszen az áltörténelem vizsgálata, vagy épp a nemlétező idézetek utáni kutatás eddig nem igen képezte a részét a történészek portfóliójának.
A könyv egyúttal utózöngéje is egy nagyobb közéleti konfliktusnak, amelynek keretében a magyar kultúra felett lángpallossal őrködő Szakács Árpád hazánk történelmének aranyló búzamezején konkolyként kandikáló kártevőnek azonosította Romsics Ignácot, és ha már suhog az a lángpallos, akkor kapjon belőle Ablonczy Balázs is, a macska rúgjon a fene kálvinista bestiába. Helyettük pedig virágozzanak a nemzeti történelemért és kultúráért tevékenyen küző Raffay Ernők és Takaró Mihályok.
De hol van már a tavalyi Szakács Árpád?
Azóta nálam fontosabb emberek rájöttek, hogy Kis Grofó fontosabb a nemzeti kultúra szempontjából, mint Szakács Árpád, és a nemzeti felvonulás bokrétájába is jobban illik Győzike, mint Szakács Árpád. Ma már csak mufurc Saint-Just-arcú Lares a milliárdokból emelt villák antik halljainak sarkában.
A történész viszont lassabban dolgozik, mint a politikus, így a vita középpontjába került szabadkőműves-kérdés részletes kidolgozása ebbe a könyvbe került. A hosszas bevezetőm egyúttal jelzi azt is, hogy ennek a könyvnek negyedét foglalja el ennek a kérdésnek a körüljárása. Ez a rész tényleg a legalaposabb, az összes olyan szándékot, amely a szabadkőművesek részéről a magyar határokat illeti, igyekezet számba venni, így a hazai páholyokat, a külföldi páholyokat és a szomszéd országok páholyait is. Forrásait tekintve pedig nem elégedett meg a feloszlatott szabadkőművesség Magyar Nemzeti Levéltárban őrzött anyagával, hanem a francia nagypáholy és más páholyok Magyarországgal kapcsolatos működését is bemutatta. A végeredmény egyébként nem meglepő: a szabadkőművesek pont úgy viselkedtek, mint annak a nációnak az értelmisége, amelyhez tartoztak. A magyarok, különösen a vegyes lakosságú körzetekben, magyarosítani és a liberális jogokat kiterjeszteni akarták, később pedig a páholyok egyáltalán nem álltak egységesen a Jászi Oszkár fémjelezte polgári radikális irányzat mellé. A románok igyekeztek bejutni a francia páholyokba, hogy politikai kapcsolatokat építsenek, mert azokkal le voltak maradva a szerbekhez és főleg a csehekhez képest.
Szintén elég részletes bemutatást nyer Mackensen hadseregének a lehetséges „felbérlése” Erdély megvédésére. Ezt a legendát, a már közismert érvek mellett (a már visszavonuló német hadsereg rendezetlensége, valamint német részről a felajánlás el nem hangzása) elsősorban kronológiai szempontokkal támogatja meg. Vagyis a német csapatok visszavonulása az országon keresztül akkor történt, amikor a román támadás még nem következett be, Mackensen internálásakor pedig a seregének a négyötöde már Magyarország határain kívül járt.
Bevallom, hogy a balassagyarmati események bemutatásával milyen legendát akart cáfolni, az nekem nem vált egészen világossá, az viszont kétségtelen, hogy tágabb kontextusba helyezte az ottani eseményeket. Ahogy arról sem igen hallottam, bár a bemutatott források alapján akad rá adat, hogy a román hadsereget olykor úgy emlegetik, hogy festik a szemüket és rúzsozzák magukat, vagyis egy „nőies” gárda tapodta hazánk földjét.
Az emlékezet fiktív momentumainak megteremtése zárja a kötetet. Apponyi Albert internetszerte idézett „Önök most megásták Magyarország sírját…” mondata ennek alapján a 21. század szellemi termékének tűnik, a mémkultúra nemzeti vonala pedig szívesen gyárt könnyen osztható muníciót az általa naponta megvívott szellemi szabadságharchoz. És bevallom, én is elhittem, hogy a délre vezető vasút egyvágányúsítása Trianon műve, de Ablonczy meggyőzően bizonyította, hogy nem az, valójában a magyar vasútrendszer megcsonkításából és az abből adódó kihívások kezeléséből fakad, nem pedig szövegszerűen a békéből.
Ami miatt mégsem tudok magas csillagszámot adni a kötetre, az pont ugyanaz, mint a Trianon legendákról szóló könyv. Annak idején egy másik kötethez írt értékelésemben írtam, hogy az a benyomásom támadt róla, hogy fél könyvet kaptam egy egész áráért. Míg a Keletre, magyar! és az Ismeretlen Trianon egy kompakt mű, addig ez a kötet szellősen szedve nagyjából 200 oldal hosszúságú, így a komolyabb művekhez szokott olvasó talán csalódottan teszi le a végén, hogy „Csak ennyi volt?”.
Igen, ennyi, bár ez sem kevés, és amilyen ütemben termelődnek újra a trianoni legendák, biztosra veszem, hogy húsz év múlva jöhet a következő rész. Annak megírásakor már érdemes lehet figyelni erre a bosszantó apróságra is.
Displaying 1 - 2 of 2 reviews