What do you think?
Rate this book
Takarító férfi
Medárdus, a takarító férfi a boldog Északon él feleségével és három gyerekével, a negyediket várva. A dolgos és zsúfolt hétköznapok akkor billennek ki először a helyükből, amikor Medárdus két kislányával együtt karambolozik: bár senki sem sérül meg, az események mégis láncreakcióként indítanak el változásokat a külvilágban éppúgy, mint a szereplők lelkében. Ki a titokzatos színes bőrű idegen, aki feltűnik Kakashalmon, és akit Medárdus kislánya rögtön a bizalmába fogad? Hogyan és miért jutunk el Norvégiából Haitire, és miféle titkokat rejt a hőseink családi háza alatt húzódó barlangrendszer?
Kun Árpád regénye öntörvényű szépséggel ötvözi a valóságot és a fantáziát, és bár önállóan is olvasható, sok szállal kötődik a Boldog Észak és a Megint hazavárunk című regényekhez.
Kun Árpád regénye öntörvényű szépséggel ötvözi a valóságot és a fantáziát, és bár önállóan is olvasható, sok szállal kötődik a Boldog Észak és a Megint hazavárunk című regényekhez.
304 pages, Hardcover
First published May 31, 2022
4 people are currently reading
43 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 6 of 6 reviews
September 6, 2022
A Knausgard-párhuzam felemlegetésével kezdeném én is. Nem csak azért, mert már maga a cím is szemérmetlenül utal a Halál c. mű ikonikus takarítás-epizódjára, hanem - és főleg - mert Kun is mintha a knausgardi irodalomeszményt követné, ami abból indul ki, hogy egy regénynek elégséges alapanyag a szerzői élet aprólékos, őszinte, szövegminőségileg sallangmentes dokumentálása.
Más kérdés, hogy Kun csal picit. Mert való igaz, úgy fest, e lapokon az író mindennapjaiba nyerünk betekintést, a családi hercehurcákba, a munkarutinba, amit a szerző megpróbál összeegyeztetni az irodalmi álmokkal, és az ezzel szorosan összefüggő permanens küzdelembe a kialvatlansággal. Mindehhez pedig keretül szolgál a helyszín, Norvégia, ami gyakorlatilag Kun védjegyévé vált. Ő lett a csávó, akinek két identitása van, amelyek lokálisan különülnek el: Norvégiában ő "csak" egy takarító férfi, Magyarországon viszont regényíró, aki arról ír, hogy Norvégiában ő "csak" egy takarító férfi.
Eddig tart a Knausgard-párhuzam. Mert Kun egy ponton túl szakít ezzel az irodalmi éthosszal, és elkezdi a szöveget feltölteni kalandos elemekkel, amit nagyon nehéz a fenti sémába beilleszteni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a szerző elengedi a vágyat, hogy valószerűnek látsszon, és egyre több különös, helyenként misztikus, általánosan mondva: "regényes" elemet enged be a szövegbe. Méregdrága gombák, rejtélyes föld alatti üregek, hihetetlen személycserék keverednek a köznapi hercehurcák rigorózus dokumentálásával. És persze ott van Justin, a Haitiből odaszakadt migráns is, aki egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen - inkább tűnik egyfajta mentális kivetülésnek, amin keresztül az író tovább bővítheti kedvenc témáját, ami a kultúrák közötti kreatív különbségek kivesézése*.
No most nekem lövésem sincs, Kun tudatosan játszik-e el a két különböző irodalomeszmény kombinálásával, vagy egyszerűen az írás egy pontján szembesült vele, hogy a knausgardi stíl ebben az esetben nem gondoskodik elégséges lendületről**. Akárhogy is, nekem ebbe a szövegbe jó volt vissza-visszatérni. Van valami kényelmes, valami otthonos azokban a kulisszákban, amivé a Kun-féle mondatok összeállnak. Tapasztalatait és problémáit képes olyan struktúrákba rendezni, amelyek egyszerre ismerősek és érdekesen egzotikusak, ráadásul az egész olyan világos szövegként csapódik le, ami semmiféle akadályt nem gördít a megértés elé. Szóval nekem bejött.
* Kun alapélménye ugye az, ahogy kelet-közép-európaiként megkísérel úgy-ahogy integrálódni a hidegebb, távolságtartóbb, de udvariasabb és megbízhatóbb skandináv életvitelbe. Ezt a problémakört azonban előszeretettel tágítja ki azzal, hogy egy harmadik oldalt (a Boldog Észak-ban egy afrikai bevándorlót, itt egy haiti kreolt) is beúsztat a cselekménybe, ami kulturális háromszöget létrehozva tagadhatatlanul gazdagítja az értelmezési tartományt.
** A harmadik esetet se ignoráljuk: hogy Kunnal valóban megtörténtek azok a dolgok, amelyeket én életszerűtlenként címkéztem meg, csak egyszerűen az olvasó túl földhözragadt ahhoz, hogy elhiggye őket. Mondjuk én a három opció közül - magunk közt szólva - az elsőre tippelnék.
Más kérdés, hogy Kun csal picit. Mert való igaz, úgy fest, e lapokon az író mindennapjaiba nyerünk betekintést, a családi hercehurcákba, a munkarutinba, amit a szerző megpróbál összeegyeztetni az irodalmi álmokkal, és az ezzel szorosan összefüggő permanens küzdelembe a kialvatlansággal. Mindehhez pedig keretül szolgál a helyszín, Norvégia, ami gyakorlatilag Kun védjegyévé vált. Ő lett a csávó, akinek két identitása van, amelyek lokálisan különülnek el: Norvégiában ő "csak" egy takarító férfi, Magyarországon viszont regényíró, aki arról ír, hogy Norvégiában ő "csak" egy takarító férfi.
Eddig tart a Knausgard-párhuzam. Mert Kun egy ponton túl szakít ezzel az irodalmi éthosszal, és elkezdi a szöveget feltölteni kalandos elemekkel, amit nagyon nehéz a fenti sémába beilleszteni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a szerző elengedi a vágyat, hogy valószerűnek látsszon, és egyre több különös, helyenként misztikus, általánosan mondva: "regényes" elemet enged be a szövegbe. Méregdrága gombák, rejtélyes föld alatti üregek, hihetetlen személycserék keverednek a köznapi hercehurcák rigorózus dokumentálásával. És persze ott van Justin, a Haitiből odaszakadt migráns is, aki egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen - inkább tűnik egyfajta mentális kivetülésnek, amin keresztül az író tovább bővítheti kedvenc témáját, ami a kultúrák közötti kreatív különbségek kivesézése*.
No most nekem lövésem sincs, Kun tudatosan játszik-e el a két különböző irodalomeszmény kombinálásával, vagy egyszerűen az írás egy pontján szembesült vele, hogy a knausgardi stíl ebben az esetben nem gondoskodik elégséges lendületről**. Akárhogy is, nekem ebbe a szövegbe jó volt vissza-visszatérni. Van valami kényelmes, valami otthonos azokban a kulisszákban, amivé a Kun-féle mondatok összeállnak. Tapasztalatait és problémáit képes olyan struktúrákba rendezni, amelyek egyszerre ismerősek és érdekesen egzotikusak, ráadásul az egész olyan világos szövegként csapódik le, ami semmiféle akadályt nem gördít a megértés elé. Szóval nekem bejött.
* Kun alapélménye ugye az, ahogy kelet-közép-európaiként megkísérel úgy-ahogy integrálódni a hidegebb, távolságtartóbb, de udvariasabb és megbízhatóbb skandináv életvitelbe. Ezt a problémakört azonban előszeretettel tágítja ki azzal, hogy egy harmadik oldalt (a Boldog Észak-ban egy afrikai bevándorlót, itt egy haiti kreolt) is beúsztat a cselekménybe, ami kulturális háromszöget létrehozva tagadhatatlanul gazdagítja az értelmezési tartományt.
** A harmadik esetet se ignoráljuk: hogy Kunnal valóban megtörténtek azok a dolgok, amelyeket én életszerűtlenként címkéztem meg, csak egyszerűen az olvasó túl földhözragadt ahhoz, hogy elhiggye őket. Mondjuk én a három opció közül - magunk közt szólva - az elsőre tippelnék.
Read
August 16, 2022109. oldal, itt van a köyvjelzőm, innen nem fog ez menni. Este, éjjel olvastam, az utolsó húsz oldal kimondott szenvedés volt már.
Röviden: ez a könyv nem szépirodalom. Az én felfogásom szerint. Nem is „ponyva”, ez nyilvánvaló. De – számomra – bántó a felszínesség.
Hogy a szöveg maga nem okoz semmiféle esztétikai élvezetet, az egy dolog, előfordul, az én bajom, nem kéne Prousttal, Esterházyval, Bernharddal, Robbe-Grillet-vel együtt olvasni. (Vagy az új Szeifert Natáliával, hogy ne érhessen a vád, csak a halott író jó író nálam.) De hogy egyszerre nem érzem a szöveget színvonalasnak és hogy zavar a technikusi igyekezet a dramaturgiában – ez a kettő együtt kicsit már sok (nekem).
Lehet persze, hogy aztán minden a helyére kerül. Hogy ez egy nagy tréfa, játék pl. a dramaturgiai fogások infantizálásával, valahogy úgy, ahogy Hazainál is itt-ott. Hogy egy mondattal kezd, amelyben arról értesíti az olvasót, hogy ő, az elbeszélő, halott, mint húsz-harminc éve megannyi filmben, hogy aztán a protagonista mintegy a poraiból feléledjen a végső diadal előtt – itt aztán egy fél ívvel később megtujuk, ezt csak úgy mondta – és nem tudok másra gondolni, akart valami nagy húkot a szerző, és ha már így kitalálta, benne is hagyta – és tényleg, olvasom a Molyon, ez tetszik is másoknak. (Még a dramaturgiához sorolnám, nem tudok rájönni, mi alapján bocsátkozik egyes események kapcsán részletekbe, pontosabban mi alapján „mond vagy mutat” valamit a szerző – a jelenetekből zömében kiöli az ugrálással a feszültséget – talán mert, gondolom, gondolja, maga a történés úgyis magával ragadja az olvasót – és amúgy tényleg.)
Ezt az úgymond esztétikai kényelmetlenséget aztán egyes kifejezések használata súlyosbította. A mesélő társaságában „betéptek”, idézőjellel, talán egy „spangli” is idézőjeles volt (nem keresem ki), Budapest, 90-es évek, kicsit megmosolyogtam ezt, mintha korosztályában bebácsisodott volna a mesélő – de mellé rendszeres a „néger” szó használata – tegnapelőtt láttam a Ne nézz fel! c. filmet, fellövik nemezti hőst, a mintakatonát, aki a világközvetítésben elbúcsúzik pl. a dolgozó fehér emberektől, egy tábornok a tudósoknak megértő derűvel megjegyzi: „Ő egy másik korosztály”, ott vicces volt, itt – nekem – kevésbé – mindenesetre kíváncsi vagyok, ha norvégra fordítják, mit kezdenek evvel a szóval. A legfurcsább viszont – nekem – a „kislányok” volt. Az is eszembe jutott, senki nem beszél így, ki beszél a felségével a lányairől úgy, hogy „a kislányok”, ill., 67. oldal: „Borinak [mesélő felesége] különben is szüksége volt a kocsira. Azzal viszi majd a két kislányt az erdei oviba.” – a „két kislány” a mesélő és Bori, a felelesége gyerekei... (Ha most ez nem lenne érthető, vö.: „a lányokat”, „a gyerekeket”.) Eszembe jutott, ezek talán nem is a mesélő vér szerint gyerekei, bár akkor se lenne elegáns ez az érzelmi távolságtartás, de lenne magyarázat – de hát, ha jól értem, ezek a mesélő vér szerinti gyerekei.
Egy pillanatra aztán felcsillant a remény: kiderül, a mesélő felesége diakónus. Eszembe jutott, hogy az ún. munkám keretében bérbe adtunk termeket vallásos csoportoknak is, és, tényleg!, ott az emberek így beszéltek, a lányok „kislányok”, a Boldog karácsonyt! „Boldogságos Karácsonyt” lett – lehet, gondoltam, az lesz itt, ami pl. Philip Rothnál (A Portnoy-kór?), hogy a macsó macsósága összeomlik a végén, vagy Bernhard Irtásában, lesz valami katarzis, itt, gondoltam, lehet, hogy ez a nem-negédességnek álcázott negédesség összeomlik a végére.
Ezt gondoltam, de aztán, áttekintve az első 100 oldalt, elvetettem ezt a lehetőséget, semmiből nem következik ez a végifejlet – ha mégis lesz, pórul jártam, bolondot csináltam magamból.
Nem csillagozom. A harmic százalékánál amúgy se tudnám, szépirodalomként egyébként se menne, nem szépirodalomként meg nem tudom most már olvasni, mivel annak sorolták be, és a kánonizációját, úgy látom, senki nem kérdőjelezi meg.
Röviden: ez a könyv nem szépirodalom. Az én felfogásom szerint. Nem is „ponyva”, ez nyilvánvaló. De – számomra – bántó a felszínesség.
Hogy a szöveg maga nem okoz semmiféle esztétikai élvezetet, az egy dolog, előfordul, az én bajom, nem kéne Prousttal, Esterházyval, Bernharddal, Robbe-Grillet-vel együtt olvasni. (Vagy az új Szeifert Natáliával, hogy ne érhessen a vád, csak a halott író jó író nálam.) De hogy egyszerre nem érzem a szöveget színvonalasnak és hogy zavar a technikusi igyekezet a dramaturgiában – ez a kettő együtt kicsit már sok (nekem).
Lehet persze, hogy aztán minden a helyére kerül. Hogy ez egy nagy tréfa, játék pl. a dramaturgiai fogások infantizálásával, valahogy úgy, ahogy Hazainál is itt-ott. Hogy egy mondattal kezd, amelyben arról értesíti az olvasót, hogy ő, az elbeszélő, halott, mint húsz-harminc éve megannyi filmben, hogy aztán a protagonista mintegy a poraiból feléledjen a végső diadal előtt – itt aztán egy fél ívvel később megtujuk, ezt csak úgy mondta – és nem tudok másra gondolni, akart valami nagy húkot a szerző, és ha már így kitalálta, benne is hagyta – és tényleg, olvasom a Molyon, ez tetszik is másoknak. (Még a dramaturgiához sorolnám, nem tudok rájönni, mi alapján bocsátkozik egyes események kapcsán részletekbe, pontosabban mi alapján „mond vagy mutat” valamit a szerző – a jelenetekből zömében kiöli az ugrálással a feszültséget – talán mert, gondolom, gondolja, maga a történés úgyis magával ragadja az olvasót – és amúgy tényleg.)
Ezt az úgymond esztétikai kényelmetlenséget aztán egyes kifejezések használata súlyosbította. A mesélő társaságában „betéptek”, idézőjellel, talán egy „spangli” is idézőjeles volt (nem keresem ki), Budapest, 90-es évek, kicsit megmosolyogtam ezt, mintha korosztályában bebácsisodott volna a mesélő – de mellé rendszeres a „néger” szó használata – tegnapelőtt láttam a Ne nézz fel! c. filmet, fellövik nemezti hőst, a mintakatonát, aki a világközvetítésben elbúcsúzik pl. a dolgozó fehér emberektől, egy tábornok a tudósoknak megértő derűvel megjegyzi: „Ő egy másik korosztály”, ott vicces volt, itt – nekem – kevésbé – mindenesetre kíváncsi vagyok, ha norvégra fordítják, mit kezdenek evvel a szóval. A legfurcsább viszont – nekem – a „kislányok” volt. Az is eszembe jutott, senki nem beszél így, ki beszél a felségével a lányairől úgy, hogy „a kislányok”, ill., 67. oldal: „Borinak [mesélő felesége] különben is szüksége volt a kocsira. Azzal viszi majd a két kislányt az erdei oviba.” – a „két kislány” a mesélő és Bori, a felelesége gyerekei... (Ha most ez nem lenne érthető, vö.: „a lányokat”, „a gyerekeket”.) Eszembe jutott, ezek talán nem is a mesélő vér szerint gyerekei, bár akkor se lenne elegáns ez az érzelmi távolságtartás, de lenne magyarázat – de hát, ha jól értem, ezek a mesélő vér szerinti gyerekei.
Egy pillanatra aztán felcsillant a remény: kiderül, a mesélő felesége diakónus. Eszembe jutott, hogy az ún. munkám keretében bérbe adtunk termeket vallásos csoportoknak is, és, tényleg!, ott az emberek így beszéltek, a lányok „kislányok”, a Boldog karácsonyt! „Boldogságos Karácsonyt” lett – lehet, gondoltam, az lesz itt, ami pl. Philip Rothnál (A Portnoy-kór?), hogy a macsó macsósága összeomlik a végén, vagy Bernhard Irtásában, lesz valami katarzis, itt, gondoltam, lehet, hogy ez a nem-negédességnek álcázott negédesség összeomlik a végére.
Ezt gondoltam, de aztán, áttekintve az első 100 oldalt, elvetettem ezt a lehetőséget, semmiből nem következik ez a végifejlet – ha mégis lesz, pórul jártam, bolondot csináltam magamból.
Nem csillagozom. A harmic százalékánál amúgy se tudnám, szépirodalomként egyébként se menne, nem szépirodalomként meg nem tudom most már olvasni, mivel annak sorolták be, és a kánonizációját, úgy látom, senki nem kérdőjelezi meg.
October 20, 2022
Ez csak nyomokban tartalmazza azt a Kun Árpádot, akinek az írásait megszerettem. A Knausgård-párhuzam meg kifejezetten idegesítő, azért nem lesz senkiből egy második Knausgård mert Norvégiában él és részben az életéről ír. Ilyen alapon Annie Ernaux az új Knausgård, az sem számít, hogy nem Norvégiában él és hogy akkor kezdte a Knausgård-műfajt, amikor a hype elindítója első osztályba ment.
Elsősorban a minőséggel van bajom, ez az írás sok helyen egyszerűen pongyola volt, inkább zsáner- mint szépirodalom. Másodsorban nem egészen értem a fikció beemelését a regénybe, erre semmi szükség nem volt, sokkal érdekesebb lett volna, ha marad az életénél, számomra így a koherencia sérült, szétesett a könyv. Amit nem értek még, van valami kompenzálandója az írónak a BAME-emberekkel kapcsolatban és azért bukkan fel háromból két regényében egy-egy fekete bőrű szereplő? Mielőtt bárki is sietne félreérteni, nem azért jegyeztem meg, mert engem zavar, hanem pl. ezért a mondatért: "Az a fekete átok, az a néger volt megint." Hogy miért kerülne be egy ilyen mondat egy regénybe? Passz, azon kívül, hogy ez a megállapítás fájdalmasan otthoni volt. Sajnos nem tudok eltekinteni attól sem, hogy nekem az egész könyv szemlélete idegen. Tudom, nem ritka emigránsoknál, hogy nehezen megy a beilleszkedés stb., nehezen tudnak megszabadulni az előítéletességtől, az otthoni beidegződésektől (nem mindenkinek van mitől megszabadulnia), de azért hat év Norvégia és előtte x év Franciaország után valamivel többet vártam volna, nem csak annak a hangoztatását, hogy milyen rideg népek azok a kakashalmiak. Erre most nem térnék ki bővebben, nem erről szól az értékelés.
Justin alakja, amennyiben allegóriája szeretett volna lenni az idegenek közé vetődött, saját ragyogó valójában meg nem mutatkozható emigránsnak, azaz az írónak magának, kihagyható lett volna. Akkor is, ha elbűvölő, akkor is, ha egzotikus, varázslatos, ha olyan személyiség, olyan jelenség, amilyenné sokan vágynának lenni. A Justin történetének a következménye pedig pláne érthetetlen, hiszen teljes mértékben kilóg a könyvből. Ha tévednék és Justin alteregója valóban létezett, akkor meg végképp nem értem, miért csak egy felületes mesényi helyett kapott a regényfolyamban. Bárhány varázsgomba és barlangba ereszkedés, lelki társ és egyéb lakik a lapokon, a regény nagyobbrészt strukturálatlan, jórészt Justin viszi el a hátán az egészet, pedig erre képtelen. Nincs önreflexió, nincs szintézis, nincs analízis, nincs koherencia, legfőképpen az nincs. Ezért nem Knausgård, ezért nem jó, ezért nem más, mint egy felületes emigránstörténet az undorító magyar közállapotokkal vegyítve, s mindebbe beleágyazva egy gyönyörű, megható mese. Kár, hogy mindez nem áll össze egy értékelhető egésszé.
Elsősorban a minőséggel van bajom, ez az írás sok helyen egyszerűen pongyola volt, inkább zsáner- mint szépirodalom. Másodsorban nem egészen értem a fikció beemelését a regénybe, erre semmi szükség nem volt, sokkal érdekesebb lett volna, ha marad az életénél, számomra így a koherencia sérült, szétesett a könyv. Amit nem értek még, van valami kompenzálandója az írónak a BAME-emberekkel kapcsolatban és azért bukkan fel háromból két regényében egy-egy fekete bőrű szereplő? Mielőtt bárki is sietne félreérteni, nem azért jegyeztem meg, mert engem zavar, hanem pl. ezért a mondatért: "Az a fekete átok, az a néger volt megint." Hogy miért kerülne be egy ilyen mondat egy regénybe? Passz, azon kívül, hogy ez a megállapítás fájdalmasan otthoni volt. Sajnos nem tudok eltekinteni attól sem, hogy nekem az egész könyv szemlélete idegen. Tudom, nem ritka emigránsoknál, hogy nehezen megy a beilleszkedés stb., nehezen tudnak megszabadulni az előítéletességtől, az otthoni beidegződésektől (nem mindenkinek van mitől megszabadulnia), de azért hat év Norvégia és előtte x év Franciaország után valamivel többet vártam volna, nem csak annak a hangoztatását, hogy milyen rideg népek azok a kakashalmiak. Erre most nem térnék ki bővebben, nem erről szól az értékelés.
Justin alakja, amennyiben allegóriája szeretett volna lenni az idegenek közé vetődött, saját ragyogó valójában meg nem mutatkozható emigránsnak, azaz az írónak magának, kihagyható lett volna. Akkor is, ha elbűvölő, akkor is, ha egzotikus, varázslatos, ha olyan személyiség, olyan jelenség, amilyenné sokan vágynának lenni. A Justin történetének a következménye pedig pláne érthetetlen, hiszen teljes mértékben kilóg a könyvből. Ha tévednék és Justin alteregója valóban létezett, akkor meg végképp nem értem, miért csak egy felületes mesényi helyett kapott a regényfolyamban. Bárhány varázsgomba és barlangba ereszkedés, lelki társ és egyéb lakik a lapokon, a regény nagyobbrészt strukturálatlan, jórészt Justin viszi el a hátán az egészet, pedig erre képtelen. Nincs önreflexió, nincs szintézis, nincs analízis, nincs koherencia, legfőképpen az nincs. Ezért nem Knausgård, ezért nem jó, ezért nem más, mint egy felületes emigránstörténet az undorító magyar közállapotokkal vegyítve, s mindebbe beleágyazva egy gyönyörű, megható mese. Kár, hogy mindez nem áll össze egy értékelhető egésszé.
August 1, 2022
A Megint hazavárunknál nem tetszett jobban, de továbbra is szeretem a szerző stílusát, és kíváncsian várom a következő - az első háromtól elvileg majd jelentősen különböző - regényét.
November 20, 2022
Pusztulat!!! Banalitás elnyűtt természeti képekkel.
May 25, 2023
Az első fele kellemesen semmitmondó, nem történik semmi vagy inkább semmi jó, semmi rossz. Azután a felétől kezdve szépen átmegy egy mesébe, ami üdítő lenne, csakhogy a meséknek is van logikája, itt meg inkább egy sor bukfenc van, amit nyugodtan elhagyhatott volna az író. Vagy bővíthette volna azt a történet tovább, hogy magyarázza. A magyarországi piti bürokrácia története valós és úgy igaz a magyar lélek posványa.
Displaying 1 - 6 of 6 reviews