Kertész koncepciója szerint a holocaust – miután megtörtént – az emberiségnek visszavonhatatlan és metafizikai súlyú tapasztalatává vált. Úgy is, mint bűn, úgy is, mint sorsesemény, úgy is, mint szenvedés, sőt úgy is, mint az antropológiai és kultúrfilozófiai horizontok sajátos pontja. Világlátomásként értékeli a holocaustot, amelynek „ahogy távolodunk tőle, körvonalai nemhogy elenyészni nem tudnak, de kísérteties módon inkább egyre tágulni és növekedni látszanak”. Ebből a nézőpontból természetesen olyan egyetemes belátásokra jut az író, amelyek horderejét igencsak nehéz felmérni. Az kétségtelen, hogy a kötet esszéi (Monológok) a legszebb filozófiai traktátusok mélységével bírnak, természetesen tragikus hangfekvésben. A megformálás is mindenütt a szépíróra vall, de gondolati mélység tekintetében vetekszik a nagy filozófusokkal. Kitűnő könyv, amelyhez szervesen illeszkednek a szerzővel készült, ugyancsak a főtémát körüljáró interjúk (Dialógok) is.
Tartalomjegyzék:
Monológok Haza, otthon, ország Hamburgi esszé Táborok maradandósága Hosszú, sötét árnyék A holocaust mint kultúra „Hazai levelek” Első levél Második levél Harmadik levél Negyedik levél A fölösleges értelmiségi A látható és láthatatlan Weimar Budapest – egy fölösleges vallomás Dialógok Az eltökélt pesszimizmus Az Auschwitzban rejlő kegyelem A haláltudat mint vitális erő Köszönet egy díjért [Jegyzetek]
Born in Budapest in 1929, during World War II Imre Kertész was imprisoned at Auschwitz in 1944 and later at Buchenwald. After the war and repatriation, Kertész soon ended his brief career as a journalist and turned to translation, specializing in German language works. He later emigrated to Berlin. Kertész was awarded the Nobel Prize for literature in 2002 for "writing that upholds the fragile experience of the individual against the barbaric arbitrariness of history".