A minden szempontból különleges regény azok hangját juttatja el hozzánk, akikről ugyan beszél a sajtó, ám a valódi szereplőket igazából soha nem képes megszólaltatni. Ők csupán illusztrációként, a már eldöntött „üzenet” megszemélyesítőjeként bukkannak fel előttünk. A regényben megszólaló cigány lány nap mint nap pletykákkal, rágalmakkal és ítéletekkel küzd. Egy olyan faluban, ahol a cigánytól nem fogadnak el semmit, még az általa sütött kenyeret is alig. S bár a történet elbeszélője nem ártatlan, hiszen lopásba keveredett (emiatt két évet tölt intézetben), mégis igyekszik megfelelni a falu közösségének, igyekszik feltűnésmentes, normális életet élni. Ebben nyújt neki nagy segítséget a Mamika, akit a saját anyjánál is jobban szeret, akire felnéz, és aki igazodási pontot jelent az életében.
Az épphogy felnőtt lány sodró, izgalmas, minden ízében otthonos világot tár elénk. A sajátos elbeszélés a lehető legautentikusabban adja vissza ebben a roncsolt nyelvben a mai magyarországi falu mindennapjait. A be- és elfogadás hétköznapjait, az együttélés súrlódásait, a hivatalokkal folytatott örökös küzdelmet. A maga nyerseségében is felragyogó nyelv egyből berántja az olvasót a regény mélyébe, abba a világba, amelyről úgy véljük, már unalomig ismert a híradásokból. Ám viszonyait, erőtereit, mindennapi gondjait és boldogságait, gyötrelmeit és kiútjait alig ismerjük az előítéletek banalitásán túl.
A minden szempontból különleges regény azok hangját juttatja el hozzánk, akikről ugyan beszél a sajtó, ám a valódi szereplőket igazából soha nem képes megszólaltatni. Ők csupán illusztrációként, a már eldöntött „üzenet” megszemélyesítőjeként bukkannak fel előttünk.
Háy János (író, költő) 1960. április elsején született Vámosmikolán. Orosz-történelem szakot végzett Szegeden, esztétikát az ELTE-n. 1989-től 2004-ig kiadói szerkesztőként dolgozott (Holnap, Pesti Szalon, Palatinus). Régésznek készült, de első ásatása során véletlenül feltárta kedvenc kutyájának maradványait. Ezt követően figyelme egyre inkább a rock-zenére irányult. 1982-ben azonban egy kudarcba fulladt zenekar alapítási kísérlet után felhagy a zenével. Ezidőtől publikál irodalmi műveket. Versek, novellák és regények mellett számos rajza is megjelent. Budapesten él. Van gyermeke (kettő), felesége (egy). Olyan, mint mindenki.
Ez a könyv, úgy gondolom, a lehető legszokványosabb Háy-könyv. Elbeszélői nyelve voltaképpen gyermeknyelv*, témája pedig a kötet zömében a gyermekkor tere. A lényegesnek látszó eltérésből - hogy Háy ezúttal egy cigánylányt beszéltet - két specifikum következik, de szerintem mindkettő sokkal marginálisabb, mint amilyennek elsőre tűnhet.
Az első specifikum már az első mondaton látszik: a nyelv. Háy ugyanis az egész történetkígyót átpréseli valamin, amit ő az elbeszélő hiteles nyelvi közegének vél. "Vótunk", "unnya", "mer attó á egy ház", stb. Ez a nyelvi közeg egyfelől megnehezíti a befogadást, másfelől viszont autentikussá teszi a szöveget - már ha. Ehhez ugyanis az kell, hogy elhiggyük, ez a nyelv csak úgy "jön" Háyból, nem pedig konstruálta. Nos, maradjunk annyiban, hogy én az utóbbit éreztem.
A második specifikum maga a történetkígyó, ami tulajdonképpen egy halom harsányra színezett szociográfiai közhely a mélyszegénységben élő cigányságról: vályogházak, családon belüli erőszak, alkoholizmus, szegregáció, bűnözés. Jegyezzük meg, érdekes elemek is felbukkannak - például a roma közösségen belüli valóban létező rasszizmus. Mert az már csak úgy van, hogy a legnyomorultabb körülmények közt élőnek is kell valaki, akit lenézhet, akit megbélyegezhet - így fordulhat elő, hogy az elbeszélő is kijelöli a megvetendő csoportot: az "oláccigányokat", akik lopnak, csalnak, isznak, miattuk nem lehet az egyről a kettőre jutni. Szóval nem érdekesség nélkül való a kötet, de azért mindent összevetve jellemzi az, ami a Háy-szövegekben idegesíteni szokott: hogy a szerző hajlamos túlírni mindent. Mert annyira szeret írni, nem is bírja abbahagyni, gondolom én.
Biztos fontos könyv, a maga módján. Azt sugallja, hogy szerzője mély empátiával igyekszik belehelyezkedni a vizsgált csoport tagjainak fejébe. (Tessék, a Cégvezető-ből az empátiát hiányoltam, most megkaptam.) Ugyanakkor van egy kellemetlen érzésem - hogy ez a regény igazából nem több, mint egy irodalmi szafari. Az olvasó lemegy a sötétség mélyére, visszajön, és azt mondja: "Nahát, ma is tettem valamit szerencsétlen embertársaimért: elolvastam róluk egy könyvet." Persze ezt nem vetem Háy szemére, írótól dőreség lenne többet várni. Ugyanakkor az a gyanúm, hogy ezt a könyvet lehet máshogy is olvasni. Úgy, hogy az elbeszélő előítéletességét (nyilván tévesen) az írói előítéletességgel feleltetjük meg. Ebben az esetben a predesztinációt látjuk meg a könyvben - hogy ezek "ilyenek", mert "előjön belőlük a vérük". Hogy a sztereotípiáink vissza vannak igazolva. Én ezt egy nagyon rossz lehetséges olvasatnak gondolom. De nyilván ez az olvasat Háy fejében meg se fordult. Bár attól még - azt hiszem - tehet róla.
* Ezt pontosítani kell. Háy elbeszélője, mint a regény derekán kiderül, nem gyerek. De lényegét tekintve végig gyermeknyelvet használ, egyfajta gyermeki pszeudologika szerint felépített, háyian álnaiv mondatokat, feltételezem, azért, mert szerinte az elbeszélő műveltségével és érzelmi érettségével ez kompatibilis. Vagy azért, mert ehhez ért a legjobban.
Elég merész a témaválasztás, és bennem voltak kérdőjelek, hogy nem mélyszegénységben élő romaként mennyire lehet erről hitelesen írni, és mennyire lesz inkább olyan, ahogy azt egy kívülálló elképzeli. Az, hogy a felvetett élethelyzetek/problémák többnyire megfelelnek a sztereotípiáknak, inkább az utóbbit erősíti szerintem. Úgy éreztem, mintha azért lenne így lezárva, hogy legyen valami ütős a végén, nem azért mert amúgy ezt diktálná a történet menete. Itt-ott nekem repetitív is volt, persze ez magyarázható azzal, hogy a mindennapi megküzdések nem egy regény izgalmával érnek fel. Összességében kevésbé tetszett, mint a többi Háy-mű.
Márton Joci kritikájából tenném ide ezt a részt: "Cigányként rengeteget dolgozunk azon, hogy önképünket tisztogatjuk, egy teljes élet megy erre rá, hogy ne gondoljunk magunkra úgy, mint egy önsorsrontó, haszontalan, kiszámíthatatlan, az érzelmein uralkodni nem képes, velejéig romlott szerencsétlenségre, ez a könyv viszont ezt a szennyet zúdítja a nyakunkba, és ez tette számomra olyan nehezen olvashatóvá. Mivel tudtam, hogy az olvasáson kívül még azzal is munkám lesz, hogy ezeket a jól ismert, cigányoknak tulajdonított jellemzőket eltávolítsam magamtól. Tőlem ennyi telik: saját magamnak dolgozok ki stratégiákat a káros roma reprezentáció ellen, nem állhatok egy könyvesboltban és nem adhatok javaslatokat arra, hogy tudatosan olvassák a fehér szerzők tollából született roma reprezentációkat."
Nagyon sok helyen egyet kell értenem Kuszma értékelésével. Sőt, mivel a kritikáját előbb olvastam, mint magát a könyvet, kicsit tartottam tőle, hogy nagyon el fog távolítani a tartalomtól a nyelvhasználat. De meg tudtam szokni. Igaz ugyan, hogy egy idő után azt vettem észre, hogy gondolatban kiegészítem a szavakat, átírom magamban a szabványos nyelvi alakra, így valójában a szerző szándéka szerinti hatás nem érvényesült teljesen.
Abban is igaza van az előttem szólónak, hogy ennek a történetnek lehetséges volna egy nagyon veszélyes, nagyon kártékony olvasata is. Én azonban jóindulatúan bízom benne, hogy a szerző nem ebből a szempontból közelítette meg a szöveget.
A történet rettenetes nyomasztó volt nekem, a kilátástalanságból indult és valahogy mégis folyamatosan zuhant a főszereplő helyzete. De mégis odaszögezett, nem bírtam letenni. Emiatt az én olvasatomban mindeképpen megérdemli a 4 csillagot, mert örökös kedvenceim listájára nem került ugyan fel, de nagyon is hatással volt rám.
Én nem bírom. Ez az ember kölcsönadhatna vesszőket minden egyes kortárs költő verseskötetéhez és még úgyis túl sok lenne neki. Bizonyár van valahol egy jó történet, de hogy az idegszálaim nem fogják megbírni, hogy arra az író kilyukadjon az biztos.