Apicius, Epikurosz, Hrabal, Krúdy, Mikszáth, Karinthy, Petri, Kövi Pál, Szomory, Dumas, Babits, Jókai, Füst Milán, Márai, Nietzsche, Tömörkény, Krasznahorkai, P. Howard, Agatha Christie, Déryné, Hamvas, Mick Jagger vagy éppen Bodor Ádám - egyfelől. Másfelől: firenzei posírozott tojás, Peche Melba, csórékolbász, bajai és szegedi halászlé, Fedák-lepény, sólet és halsli, risotto alla piemontese, kolozsvári káposzta, Puszta koktél, kálomista mennyország, vermicelli alla Posillipo, marinírozott halszelet Turbigo módra, paprikás krumpli, fogas Mornay módon, angol karácsonyi puding, Mussolini leves, szegedi tarhonya, velő Diderot módra, szalontüdő, vargabéles vagy éppen Újházi-kakasleves. Ezek Cserna-Szabó András legújabb könyvének, a Rézi a páczban című kötetnek főszereplői: írók és ételek. A gasztronómia és a kultúra kapcsolódási pontjai. A konyha elfelejtett történetei az irodalomban, az irodalom titkos története a konyhában. Van itt gasztrotörténeti esszé és hasnovella, kulináris tárca és konyhakulturális tanulmány. Aki szerette Edét a levesben, az imádni fogja Rézit a páczban...
Ez a könyv pontosan azt adta, amire számítottam, és ez valahol végtelenül megnyugtató állapot.
Az irodalmi gasztroesszék világa bizonyos aspektusból kegyetlen tér. Itt simán előfordulhat, hogy bucira veri egymást két ember azon a kérdésen, hogy a bajai vagy a szegedi az autentikus halászlé, békét pedig csak arra a negyed órára kötnek, amíg rituálisan meglincselik azt az eretneket, aki képes az ún. balatoni halászlé erényeit ecsetelni. Cserna-Szabóról el tudom képzelni, hogy kikövet a facebookon (sőt: postaládámba napon érlelt egyhetes pálpusztait csempész), csak mert életemben nem hallottam Tobias Krumpedly rézmetszetes latin nyelvű szakácskönyvéről (kiadta: Wienersnitzl & fia, Hamburg 1578), ami a tevehátszín posírozásának vitathatatlan alapműve. No most én lelkiismeretfurdalás nélkül megeszem a szegedi halászlét, meg a bajait is, mi több, a balatonival is bepróbálkoznék, és meglehet, azt mondanám: egyforma finomak. Krumpedly könyvéről pedig csak azért hallottam, mert ebben a szent pillanatban találtam ki. (Következésképpen Cserna-Szabó viszont nem hallott róla, így megfontolhatnám, hogy én kövessem ki őt. De nem vagyok én olyan.) Szóval számomra az étel az étel, örömforrás ugyan, de nem szakrális aktus, finomság, és nem az elkészítés bonyolult rítusai alapján osztályozom.
Ugyanakkor nem tudom – és nem is akarom - nem értékelni azt az elhivatottságot,a játékosságában is vérre menő komolyságot meg szakmai igényt, amivel Cserna-Szabó ezt a témakört vizsgálja. Úgy élvezi az egészet, hogy attól én is élvezni kezdem. Van ebben a lelkesedésben valami önmagán túlmutató dolog: hogy mi, pártállások mentén két országra szakított magyarok találjuk meg valamiben azt, ami ismét összeköt minket. És ez a valami legyen a HAS. Mert a magyar ember, ha gyurcsányista, ha jobbikos, ha kormánypárti, szereti a hasát. Legyen tehát a zászlónk a kolozsvári töltött káposzta! A paprikás krumpli! A vargabéles! Jó, mondjuk lehet, akkor meg a pacal hívei tűznének össze az antipacalistákkal, a gyenge gyomrúak terrortámadásokat hajtanának végre a Erős Pista üzem ellen, a vegán szeparatisták meg kikiáltanák a saját köztársaságukat Krisztinavárosban. Szóval talán mégse olyan jó ötlet.