What do you think?
Rate this book
A Granta legjobb riportjai
Az irodalmi riportázs és a tényfeltáró újságírás kötetünkben szereplő kiváló darabjai a Cambridge-i folyóirat, a Granta válogatásában jelentek meg. John le Carré szokásos kémtörténetei helyett ezúttal egy svájci kém igaz történetét meséli el. A magyar olvasónak égnek áll a haja, hogy még Svájcban is manipulálható az igazságszolgáltatás, működhet a kézivezérlés, horribile dictu koncepciós per folyhat le, az 1970-es években! John Simpson, a BBC tudósítója jelen volt a Tienanmen téri mészárlásnál, Marilynne Robinson írása egy évvel Csernobil előtt készült az angol „Csernobilról”, Joseph Lelyveld beszámolója az apartheid idején „függetlenséget” kapott dél-afrikai tagállamokról leginkább a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” címkéjű magyar erőszaktételt idézi eszünkbe. Ian Jack azt vizsgálja, vajon a megalapozatlan gyanú mikor lehet elég ahhoz, hogy az Ír Köztársasági Hadsereg három fegyvertelen tagját a nyílt utcán agyonlőjék (”túlkapás”?), Martha Gellhorn Panamaváros amerikai megszállásának volt szemtanúja, az autóstopos James Fenton pedig tankot intett le magának Vietnamban. Carolyn Forché az iszonyatos salvadori polgárháborúról ad nyomasztó képet. Richard Rayner arra keresi a választ, hogyan söpörhetett végig Amerikán az a vad erőszakhullám, amelyet néhány Los Angeles-i rendőr brutális fellépése váltott ki 1992-ben.
314 pages, Paperback
Published January 1, 1996
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 1 of 1 review
August 6, 2022
Ez a kötet egy himnusz az oknyomozó újságíráshoz – ahhoz, amit az Origo-szerű izék alkalmazottjai nap mint nap erőszakolnak meg, miközben lucskos álmokat álmodnak arról, hogy ha több gerincük lenne, akkor lehetnének akár újságírók is. Pedig hát hol vannak ők azoktól a tökös firkászoktól, akik ebben a válogatásban szerepelnek? Azoktól, akik elmennek oda, ahol a történelem zajlik, bele a zűr kellős közepébe, és megpróbálnak onnan felhozni valamit, ami az igazságra hasonlít. Nekünk, olvasóknak.
Már pusztán a témák is lenyűgözőek: Saigon eleste, az apartheid, a Tienanmen tér, a Los Angeles-i zavargások... megannyi ikonikus esemény a XX. század második feléből. És mindenhol ott van az újságíró, aki lejegyzi. És pazarul jegyzi le. A személyes élmény és a történelmi valóság lép frigyre, helyenként káprázatos irodalmi minőségben. Ami mondjuk nem csoda, mert a Grantának a legnagyobb nevek dolgoztak: itt van például a mindig fantasztikus Marilynne Robinson, vagy épp Le Carré, akinek Jeanmarrie-ról, a svájci „szuperkémről” szóló riportja a kötet egyik legletisztultabb, legirodalmibb pillanata.
De ami alighanem a lényeg: az összes írásban ott van az az erős kritikai szellem, a hatalom felülvizsgálatának parázs igénye, ami nélkül az újságírás egyszerűen értelmetlen, legfeljebb bulvárként, esetleg szimpla propagandaként fogható fel. A kötet összes szerzője abból az alapállásból indul ki, hogy amit a kormány el akar leplezni, az méltó a sajtó figyelmére. Sőt: az méltó igazán. Ha Thatcher asszony vagy idősebb Bush sumákol, akkor az igazi publicista úgy robban oda, mint aki vérszagot orront, és kikaparja a titkot, ha hat láb mélyre temették is. Erre a szemléletre nem kell jobb példa, mint Ian Jack munkája a gibraltári gyilkosságokról, amely során a brit SAS a nyílt utcán lelőtte az IRA három fegyvertelen tagját. A kormányzat maszatolt, és ebben a szigetország igazságszolgáltatása is partnernek bizonyult – na, ilyenkor látszik, hogy mire is jó a sajtó, ami nem a hatalom pincsijeként definiálja magát, hanem egyfajta kiegészítő nyomozóhatóságként. Mert Ian Jack odamegy, kérdez, térképet rajzol, gondolkodik, és egy bő hetvenoldalas írást tesz le végül az asztalra, ami lenyűgöző alapossággal rekonstruál egy nettó gyilkosságot, amit Thatcher legszívesebben a szőnyeg alá söpört volna. Na, ezt hívják oknyomozásnak.
Ui.: olvasás közben azért elkapott egyszer-egyszer a gondolat, hogy amikor az újságíró a nyugati kormányzat kérlelhetetlen kritikusaként határozza meg magát, mennyiben fenyegeti a veszély, hogy a kommunista Kelet bűvkörébe kerül. Nyilván ha valaki testközelből figyeli, hogyan alkalmazza az USA a Monroe-elvet Közép-Amerikában, akkor juthat arra a következtetésre, hogy a szocialista rendszer nem is annyira rossz dolog. (Valahogy úgy, ahogy Oliver Stone sodródott az amerikai demokrácia kritikusának pozíciójából a Putyin-szimpátia felé. Mert az ellenségem ellensége – ugye – a barátom. Ami amúgy egy baromság.) No most az nyilvánvaló, hogy a kötet szerzői közül páran bízvást baloldali értékrendűnek tekinthetők – de hát nem szégyen az. Mindannyian elsősorban kritikusnak tűnnek, és csak másodsorban baloldalinak, ami már csak abból is látszik, hogy saját szimpátiáikat is hajlamosak felülvizsgálni – következésképpen alighanem bármilyen előjelű kormányzatot egészséges gyanakvással vizsgálnának. Ettől igazi újságírók.
Már pusztán a témák is lenyűgözőek: Saigon eleste, az apartheid, a Tienanmen tér, a Los Angeles-i zavargások... megannyi ikonikus esemény a XX. század második feléből. És mindenhol ott van az újságíró, aki lejegyzi. És pazarul jegyzi le. A személyes élmény és a történelmi valóság lép frigyre, helyenként káprázatos irodalmi minőségben. Ami mondjuk nem csoda, mert a Grantának a legnagyobb nevek dolgoztak: itt van például a mindig fantasztikus Marilynne Robinson, vagy épp Le Carré, akinek Jeanmarrie-ról, a svájci „szuperkémről” szóló riportja a kötet egyik legletisztultabb, legirodalmibb pillanata.
De ami alighanem a lényeg: az összes írásban ott van az az erős kritikai szellem, a hatalom felülvizsgálatának parázs igénye, ami nélkül az újságírás egyszerűen értelmetlen, legfeljebb bulvárként, esetleg szimpla propagandaként fogható fel. A kötet összes szerzője abból az alapállásból indul ki, hogy amit a kormány el akar leplezni, az méltó a sajtó figyelmére. Sőt: az méltó igazán. Ha Thatcher asszony vagy idősebb Bush sumákol, akkor az igazi publicista úgy robban oda, mint aki vérszagot orront, és kikaparja a titkot, ha hat láb mélyre temették is. Erre a szemléletre nem kell jobb példa, mint Ian Jack munkája a gibraltári gyilkosságokról, amely során a brit SAS a nyílt utcán lelőtte az IRA három fegyvertelen tagját. A kormányzat maszatolt, és ebben a szigetország igazságszolgáltatása is partnernek bizonyult – na, ilyenkor látszik, hogy mire is jó a sajtó, ami nem a hatalom pincsijeként definiálja magát, hanem egyfajta kiegészítő nyomozóhatóságként. Mert Ian Jack odamegy, kérdez, térképet rajzol, gondolkodik, és egy bő hetvenoldalas írást tesz le végül az asztalra, ami lenyűgöző alapossággal rekonstruál egy nettó gyilkosságot, amit Thatcher legszívesebben a szőnyeg alá söpört volna. Na, ezt hívják oknyomozásnak.
Ui.: olvasás közben azért elkapott egyszer-egyszer a gondolat, hogy amikor az újságíró a nyugati kormányzat kérlelhetetlen kritikusaként határozza meg magát, mennyiben fenyegeti a veszély, hogy a kommunista Kelet bűvkörébe kerül. Nyilván ha valaki testközelből figyeli, hogyan alkalmazza az USA a Monroe-elvet Közép-Amerikában, akkor juthat arra a következtetésre, hogy a szocialista rendszer nem is annyira rossz dolog. (Valahogy úgy, ahogy Oliver Stone sodródott az amerikai demokrácia kritikusának pozíciójából a Putyin-szimpátia felé. Mert az ellenségem ellensége – ugye – a barátom. Ami amúgy egy baromság.) No most az nyilvánvaló, hogy a kötet szerzői közül páran bízvást baloldali értékrendűnek tekinthetők – de hát nem szégyen az. Mindannyian elsősorban kritikusnak tűnnek, és csak másodsorban baloldalinak, ami már csak abból is látszik, hogy saját szimpátiáikat is hajlamosak felülvizsgálni – következésképpen alighanem bármilyen előjelű kormányzatot egészséges gyanakvással vizsgálnának. Ettől igazi újságírók.
Displaying 1 - 1 of 1 review