What do you think?
Rate this book
A patrónusi-kliensi médiarendszer: Magyarország 2010–2018
A médiarendszerben végbemenő változások rendszerint a politikai rendszerben végbemenő változásokat követik és tükrözik. Így történt ez Magyarországon is, ahol a 2010-es országgyűlési választások során kétharmados mandátumtöbbséget szerző Fidesz-KDNP pártszövetség hatalomra kerülése után azonnal nekilátott a médialátkép gyökeres újrarajzolásának. A Reporters Without Borders nevű szervezet szerint a sajtószabadság terén Magyarország 2010-ben még a világrangsor 23. helyén állt, 2018-ra azonban a 73. helyre csúszott vissza, azaz időközben ötven ország előzte meg. Ugyanebben az időszakban a Freedom House a magyar sajtót a „szabad” kategóriából a „részben szabad” kategóriába sorolta át. A kormánypártok a média jó részének gyarmatosításával és propagandacélokra való fordításával az évtized második felére ideológiai hegemóniát vívtak ki maguknak. A pártrendszerben kialakuló „centrális erőtér” immár a médiarendszerben is kialakult. Az ebben a kötetben összegyűjtött írások a média feletti informális politikai ellenőrzés kialakulását, az így létrejövő patrónusi-kliensi médiarendszer működését dokumentálják – különböző perspektívákból, az összehasonlító médiaelemzés (media systems theory) eszközeivel.
218 pages, Paperback
Published January 1, 2020
4 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 of 1 review
August 12, 2020
„…a sajtó mindig felveszi azoknak a társadalmi és politikai rendszereknek a formáját és színét, amelyekben működik.”
(Siebert, Peterson & Schramm)
Hol is kezdjem.
Talán ott, hogy szeretek tudni róla, mi történik a világban. Tisztában vagyok vele, hogy az újságíró is ember, tévedhet, sőt, alkalmanként elfogult, világnézete van, és az átszűrődik a sorokon. Úgy vélem, ezért kell több forrásból tájékozódni, összevetni, mérlegelni az információkat. Az általam ideálisnak tartott sajtó ezért plurális és sokszínű. Emellett az általam ideálisnak tartott sajtó szabadelvű, értve ezalatt, hogy nincs kiszolgáltatva a hatalomnak, mi több, a hatalom van kiszolgáltatva neki, mert a nyilvánosság erején keresztül képes kényszeríteni arra, hogy felelősséget vállaljon tetteiért. És emellett az ideális sajtó törekszik a semlegességre* is, abban az értelemben, hogy tényszerű, nem szelektál saját szája íze szerint az információk között, parasztosan szólva: nem hazudik.
Na, nálunk ilyen nincs. Nekünk más médiaviszonyok jutottak. Itt nem a szabadelvű sajtóban szocializálódtak a professzionális újságírók, hanem a tekintélyelvűben. A tekintélyelvű modell ugyanis elveti a gondolatot, hogy a sajtónak ellenőriznie kell a hatalmat. Szerinte a sajtó feladata, hogy közvetítse a hatalom akaratát, ideológiáját az állampolgárok felé. És ez nem 2010-ben kezdődött. Ez a kádári rendszer öröksége, no meg azé a tényé, hogy pici ország vagyunk pici piaccal, ezért a médiumok jobban rá vannak szorulva az állami dotációra. Könnyebben alakul ki egészségtelenül függő viszony párt és újságíró között. Ez a helyzet alapvetően az egész kelet-közép-európai régióra jellemző: hogy az aktuális kormányzatok úgy érzik, a sajtónak hálásnak kell lennie neki, magyarán a független újságírás nem alakul ki, hanem különböző pártok elfoglalnak különböző újságokat, aminek köszönhetően a médiapaletta tulajdonképpen lemodellezi a politikai erőviszonyokat. (Tegyük hozzá: az online újságok között mindazonáltal bőven akadt függetlennek nevezhető. És az is fontos, hogy két "nem független" újság között is óriási különbségek lehetnek - aki szerint például a Népszabadság ugyanaz a szint volt, mint a Magyar Idők, annak a szellemi szintjét kénytelen vagyok kétségbe vonni.)
Csak aztán jött 2010 és a kétharmad. A helyzet adott volt: már eleve senki nem gondolta komolyan, hogy itthon a független és semleges sajtónak létjogosultsága van. Érzékelték, hogy a fiatal, megosztott demokráciákban (mint amilyen a magyar) az olvasó nem elsősorban tájékozódni akar, hanem arra vágyik, hogy megerősítést kapjon**. A fidesz nem csinált mást, csak továbbgondolta ezt a szituációt: ha már úgyis a legtöbb médium a pártoktól függ, miért ne függhetne egyetlen párttól? És miért ne legyenek ők ez a párt? Sajnos nem 1933-at írtunk, már nem lehetett ráküldeni a privát biztonsági szolgálatot az ellenséges szerkesztőségekre, hogy gyújtsák fel az egészet a ’csába. Valami ravaszabbat kellett kitalálni, a „korbács és kalács” rendszerét: egyfelől jutalmazni kellett a hűségeseket, másfelől pedig büntetni a renitenseket. Az első csoport kapta a túlárazott állami hirdetéseket, amelyek teljesen felborították a piacot. Hogy mennyire nem aprópénzről beszélünk: 2010 és 2018 a kormány 69 milliárd forintot költött „tájékoztató kampányokra”, és ennek zöme kormánybarát médiához került. Így fordulhatott elő a képtelen helyzet, hogy bár az Indexet sokkal többen olvasták, mint az Origót, mégis utóbbi háromszor nagyobb bevételt tudott elszámolni. (Külön emeljük ki a közszolgálati médiát, ami csak nevében közszolgálati, valójában színtiszta politikai propaganda. Őket pl. 2015-ben 127 milliárd forint támogatással hajították meg a nagyságos urak***. Összehasonlításul: ugyanebben az évben a teljes rádiós és televíziós hirdetési piac költése 31 milliárd volt. Tehát a köztévé csak úgy, bariságból négyszer annyi pénzt kapott, mint amennyit az összes hirdető abban az évben ezekben a médiumokban elköltött.) És hát ugye a másik oldalnak meg ott van a korbács. A források és frekvenciák megvonása vagy korlátozása első körben, ha pedig ez sem használ, akkor a sumákolás. Különböző üzleti körökhöz átjátszani az adott médiumokat, akik aztán szépen-lassan (vagy marha gyorsan) átállítják az adott sajtót a megfelelő hangfekvésre, vagy ha nem megy, akkor simán megszüntetik. Origó, Magyar Nemzet, Népszabadság, Index. Satöbbi. Nem mi voltunk, tárja szét a kezét a hatalom. Hanem az üzleti körök. A szabadpiac. Nekünk semmi közünk hozzá. Aki hülye, vagy drága neki a lelki nyugalma, az persze beveszi. Nos, ezt az egészet, ezt a rohadt pöcegödröt nevezik patrónusi-kliensi médiarendszernek.
Amúgy meg: utálom a propagandát. Utálom, amikor „orientálni” akar, meg akarja mondani, milyen a „jó magyar”. Utálom, hogy azt hiszi, a világ bonyolultságára az az adekvát válasz, hogy kétszavas idióta szlogenekre kell lebutítani mindent. Utálom a propagandát, mert hülyének néz. És ezen az se változtat, hogy talán vannak, akit okkal néznek hülyének.
* A semlegesség csúcsa mondjuk az, amit a BBC-nél lehet látni. Csak a szikár, cáfolhatatlan információ, kommentár nélkül. Ez a fajta semlegesség ugyanakkor van, akit irritál: például szikáran, az érzelmektől távol maradva beszélni arról, ami most Minszkben történik, bizonyos tekintetben nem is tűnik etikusnak. Van, hogy éreztetni kell, hogy haragszunk, van, hogy ítéletet kell alkotni.
** Tegyük hozzá, a nyilvánosság ereje sem úgy működött, mint mondjuk Nagy-Britanniában – ott a 2009-es költségtérítési botrány után a közvélemény tajtékzott, politikusok tucatjai (mindkét oldalról) kényszerültek lemondani vagy kerültek bíróság elé. Magyarországon is volt egy pont ugyanilyen botrány, még 2007-ben, ami az összes nagy pártot érintette. És mi lett a következménye? Semmi.
*** Itt érdemes leszögezni: megoszlanak a vélemények a propaganda hatásosságáról. Erős érvek szólnak amellett, hogy maga a direkt propaganda sokkal kevésbé hatásos, mint hinni szokták, sőt, bizonyos esetekben kontraproduktív. Ugyanakkor két egyértelmű haszna mégis van a média gyarmatosításának: egyfelől ki lehet szorítani az alternatív véleményeket a piacról, és akkor az olyan, mintha nem is lennének. Másfelől brutálisan nagy pénzről van szó, majdnem, mint az építőiparban. Ebből lehet bőszen csepegtetni a haveroknak, hogy ébren tartsuk a lojalitásukat. Bírjuk Piroska nénit, mert ő tanította angolra a gyerekünket, és cuki? Hát adjunk neki egy 6 milliós megbízást arra, hogy elkészít egy esettanulmányt a szépkorúak tévézési szokásairól. Piroska néni boldog, kiadja alvállalkozónak félmillióért, a többiből meg él, mint Marci Hevesen. Megérdemli. Csak az egészet mi finanszíroztuk, az a baj.
(Siebert, Peterson & Schramm)
Hol is kezdjem.
Talán ott, hogy szeretek tudni róla, mi történik a világban. Tisztában vagyok vele, hogy az újságíró is ember, tévedhet, sőt, alkalmanként elfogult, világnézete van, és az átszűrődik a sorokon. Úgy vélem, ezért kell több forrásból tájékozódni, összevetni, mérlegelni az információkat. Az általam ideálisnak tartott sajtó ezért plurális és sokszínű. Emellett az általam ideálisnak tartott sajtó szabadelvű, értve ezalatt, hogy nincs kiszolgáltatva a hatalomnak, mi több, a hatalom van kiszolgáltatva neki, mert a nyilvánosság erején keresztül képes kényszeríteni arra, hogy felelősséget vállaljon tetteiért. És emellett az ideális sajtó törekszik a semlegességre* is, abban az értelemben, hogy tényszerű, nem szelektál saját szája íze szerint az információk között, parasztosan szólva: nem hazudik.
Na, nálunk ilyen nincs. Nekünk más médiaviszonyok jutottak. Itt nem a szabadelvű sajtóban szocializálódtak a professzionális újságírók, hanem a tekintélyelvűben. A tekintélyelvű modell ugyanis elveti a gondolatot, hogy a sajtónak ellenőriznie kell a hatalmat. Szerinte a sajtó feladata, hogy közvetítse a hatalom akaratát, ideológiáját az állampolgárok felé. És ez nem 2010-ben kezdődött. Ez a kádári rendszer öröksége, no meg azé a tényé, hogy pici ország vagyunk pici piaccal, ezért a médiumok jobban rá vannak szorulva az állami dotációra. Könnyebben alakul ki egészségtelenül függő viszony párt és újságíró között. Ez a helyzet alapvetően az egész kelet-közép-európai régióra jellemző: hogy az aktuális kormányzatok úgy érzik, a sajtónak hálásnak kell lennie neki, magyarán a független újságírás nem alakul ki, hanem különböző pártok elfoglalnak különböző újságokat, aminek köszönhetően a médiapaletta tulajdonképpen lemodellezi a politikai erőviszonyokat. (Tegyük hozzá: az online újságok között mindazonáltal bőven akadt függetlennek nevezhető. És az is fontos, hogy két "nem független" újság között is óriási különbségek lehetnek - aki szerint például a Népszabadság ugyanaz a szint volt, mint a Magyar Idők, annak a szellemi szintjét kénytelen vagyok kétségbe vonni.)
Csak aztán jött 2010 és a kétharmad. A helyzet adott volt: már eleve senki nem gondolta komolyan, hogy itthon a független és semleges sajtónak létjogosultsága van. Érzékelték, hogy a fiatal, megosztott demokráciákban (mint amilyen a magyar) az olvasó nem elsősorban tájékozódni akar, hanem arra vágyik, hogy megerősítést kapjon**. A fidesz nem csinált mást, csak továbbgondolta ezt a szituációt: ha már úgyis a legtöbb médium a pártoktól függ, miért ne függhetne egyetlen párttól? És miért ne legyenek ők ez a párt? Sajnos nem 1933-at írtunk, már nem lehetett ráküldeni a privát biztonsági szolgálatot az ellenséges szerkesztőségekre, hogy gyújtsák fel az egészet a ’csába. Valami ravaszabbat kellett kitalálni, a „korbács és kalács” rendszerét: egyfelől jutalmazni kellett a hűségeseket, másfelől pedig büntetni a renitenseket. Az első csoport kapta a túlárazott állami hirdetéseket, amelyek teljesen felborították a piacot. Hogy mennyire nem aprópénzről beszélünk: 2010 és 2018 a kormány 69 milliárd forintot költött „tájékoztató kampányokra”, és ennek zöme kormánybarát médiához került. Így fordulhatott elő a képtelen helyzet, hogy bár az Indexet sokkal többen olvasták, mint az Origót, mégis utóbbi háromszor nagyobb bevételt tudott elszámolni. (Külön emeljük ki a közszolgálati médiát, ami csak nevében közszolgálati, valójában színtiszta politikai propaganda. Őket pl. 2015-ben 127 milliárd forint támogatással hajították meg a nagyságos urak***. Összehasonlításul: ugyanebben az évben a teljes rádiós és televíziós hirdetési piac költése 31 milliárd volt. Tehát a köztévé csak úgy, bariságból négyszer annyi pénzt kapott, mint amennyit az összes hirdető abban az évben ezekben a médiumokban elköltött.) És hát ugye a másik oldalnak meg ott van a korbács. A források és frekvenciák megvonása vagy korlátozása első körben, ha pedig ez sem használ, akkor a sumákolás. Különböző üzleti körökhöz átjátszani az adott médiumokat, akik aztán szépen-lassan (vagy marha gyorsan) átállítják az adott sajtót a megfelelő hangfekvésre, vagy ha nem megy, akkor simán megszüntetik. Origó, Magyar Nemzet, Népszabadság, Index. Satöbbi. Nem mi voltunk, tárja szét a kezét a hatalom. Hanem az üzleti körök. A szabadpiac. Nekünk semmi közünk hozzá. Aki hülye, vagy drága neki a lelki nyugalma, az persze beveszi. Nos, ezt az egészet, ezt a rohadt pöcegödröt nevezik patrónusi-kliensi médiarendszernek.
Amúgy meg: utálom a propagandát. Utálom, amikor „orientálni” akar, meg akarja mondani, milyen a „jó magyar”. Utálom, hogy azt hiszi, a világ bonyolultságára az az adekvát válasz, hogy kétszavas idióta szlogenekre kell lebutítani mindent. Utálom a propagandát, mert hülyének néz. És ezen az se változtat, hogy talán vannak, akit okkal néznek hülyének.
* A semlegesség csúcsa mondjuk az, amit a BBC-nél lehet látni. Csak a szikár, cáfolhatatlan információ, kommentár nélkül. Ez a fajta semlegesség ugyanakkor van, akit irritál: például szikáran, az érzelmektől távol maradva beszélni arról, ami most Minszkben történik, bizonyos tekintetben nem is tűnik etikusnak. Van, hogy éreztetni kell, hogy haragszunk, van, hogy ítéletet kell alkotni.
** Tegyük hozzá, a nyilvánosság ereje sem úgy működött, mint mondjuk Nagy-Britanniában – ott a 2009-es költségtérítési botrány után a közvélemény tajtékzott, politikusok tucatjai (mindkét oldalról) kényszerültek lemondani vagy kerültek bíróság elé. Magyarországon is volt egy pont ugyanilyen botrány, még 2007-ben, ami az összes nagy pártot érintette. És mi lett a következménye? Semmi.
*** Itt érdemes leszögezni: megoszlanak a vélemények a propaganda hatásosságáról. Erős érvek szólnak amellett, hogy maga a direkt propaganda sokkal kevésbé hatásos, mint hinni szokták, sőt, bizonyos esetekben kontraproduktív. Ugyanakkor két egyértelmű haszna mégis van a média gyarmatosításának: egyfelől ki lehet szorítani az alternatív véleményeket a piacról, és akkor az olyan, mintha nem is lennének. Másfelől brutálisan nagy pénzről van szó, majdnem, mint az építőiparban. Ebből lehet bőszen csepegtetni a haveroknak, hogy ébren tartsuk a lojalitásukat. Bírjuk Piroska nénit, mert ő tanította angolra a gyerekünket, és cuki? Hát adjunk neki egy 6 milliós megbízást arra, hogy elkészít egy esettanulmányt a szépkorúak tévézési szokásairól. Piroska néni boldog, kiadja alvállalkozónak félmillióért, a többiből meg él, mint Marci Hevesen. Megérdemli. Csak az egészet mi finanszíroztuk, az a baj.
Displaying 1 of 1 review