Szöllősi Mátyás Illegál című új kötete két különös kisregényt tartalmaz. Az első történet, a Vendégjáték, egy ügyvéd és egy fiatal, emberöléssel gyanúsított zenész izgalmas és feszültségekkel teli párbeszédén alapul, amin keresztül Szöllősi szemérmesség nélkül mutat rá a pénz, a gátlástalan hatalom, a korrupció, a drogok és a hétköznapi rasszizmus mai magyar társadalomban meglévő jelenlétére. Amellett, hogy a kisregény az említett témákat a maguk brutalitásában ábrázolja, azt is kibontja, hogy miként vonódhat be valaki, akár akaratlanul is, az általuk befolyásolt folyamatokba, és hogyan válhat egy már működő rendszer kiszolgálójává vagy épp áldozatává. A kötet címadó szövege a jelenből kiindulva vezet vissza a kilencvenes-kétezres évek fordulójához, és az underground kultúra mélyrétegeinek fontos és izgalmas részét tárja fel az olvasó előtt, az akkoriban alkotó graffitizők veszélyes világát idézi meg. A finom lélekábrázolás, az események és a gondolati folyamatok alapos bemutatása, a képszerűség, akárcsak a korábbi írásaiban, az új Szöllősi-kötetben is egytől egyig kulcsfontosságúak. Az időben és térben egyaránt több szinten játszódó történetek körültekintően érzékeltetik, hogy a személyes érintkezést egyre inkább helyettesíteni hivatott, virtuális térben zajló kommunikáció miként hálózza be szinte észrevétlenül az életünket, és tereli át azt egy kezelhetetlen síkra, ahol a félelmek gyakran irreálisak, és az érzelmek nem feltétlenül valós tapasztalatokból táplálkoznak.
Két megjegyzés: 1.) Az első kisregényt úgy olvastam el, hogy este levetettem magam az ágyra, és addig nem mozdultam, amíg vége nem lett. (A lapozáshoz elengedhetetlenül szükséges kézmozdulatoktól eltekintve.) 2.) Amint vége lett, szembesültem vele, hogy erről nagyon nehéz lesz értékelést írnom.
Az első pont következménye, hogy nagyon rosszat nem mondhatok a kötetről. Ha egy szöveg 150 oldalon keresztül hason fekve tart, az nyilván tud valamit. A második pont viszont némi disszonanciát ígér. Ugyanis azt jelzi, a műből hiányzik valami: rétegzettség, mélység, olyasmi, amit az ember csak a történetet lehántva tud kibontani*. Használhatnám a "felszínes" szót, de az túl ítélkezőn hangzik. Inkább úgy fogalmaznék, a szerző alapvetően történetközpontú, amihez amúgy minden adottsága meg is van. Mert ezek a kisregények jól vannak elbeszélve. Látszik, Szöllősi fejben megrajzolta az ívet, amit a szereplőknek be kell járniuk, okosan megtervezte a csattanóig az egész miskulanciát. A fokozatosság elvét felhasználva képes hatást kifejteni az olvasóra, izgalomban tartani őt, amíg el nem érkezünk a végjátékig. Az első perctől az utolsóig lendületben marad, amiben nem kis szerepe van annak, hogy kifejezetten bátran támaszkodik a párbeszédre mint eszközre. (Ez itthon nem megvetendő képesség ám.) Egyszóval: profi. Úgyhogy nem is mondok rosszat a kötetre. Köszönöm, hogy lekötött.
* Pedig az első kisregényben benne van egy nagyon erős mondanivaló lehetősége, kár, hogy Szöllősi -SPOILER következik! - a végével tulajdonképpen zárójelbe teszi az egészet.
Első Szöllősi Mátyás kötetem, de azonnal megvett magának. Két kisregény, mindkettő tökéletes a maga módján. Nem tudok semmi újat hozzátenni az eddig elhangzottakhoz: az első pillanattól behúz, lenyűgöz, lekerekít. A hétköznap látszólagos semmiségein keresztül mély rétegekig visz, fenntartja az érdeklődést, letehetetlen. Az év felfedezése nekem. Következik a Váltóáram, hogy a Vendégjáték másik aspektusát is lássam.
A könyv első, hosszabb kisregénye, a Vendégjáték magával ragadó és izgalmas ügyvédkrimi, éjszakai élet és gazdag seggfejek, rasszizmus miegyéb - közhellyel élve 150 "letehetetlen" oldal, nagyon pörög, nagyon húz. Lenne csak ilyen általában is a zsánerirodalom :) Úgyhogy tök önkényesen öt csillagot adok az első szuper kisregény miatt az egész könyvre, öröm ilyen színvonalú prózát olvasni és kész.