What do you think?
Rate this book
Láthatatlan elkövetők: Nők a magyarországi nyilasmozgalomban
A kötet a budapesti népbíróság egyik legelső ügyének, Dely Piroska esetének krimiszerűen izgalmas elemzésén keresztül ad képet a második világháborút követő igazságszolgáltatás természetéről, valamint a nők szélsőséges radikális politikai mozgalmakban való részvételéről, részletesen szólva a nők elkövetővé válásáról, valamint a háború utáni emlékezetük kialakulásáról. A női elkövetők eddig láthatatlanok voltak a történetírásban éppúgy, mint a kollektív és az egyéni emlékezetben. A kötet elemzi a magyarországi szélsőjobboldali női politizálás okait, motivációit, formáját, fényképeit és főbb személyiségeinek életútját.
288 pages, Hardcover
Published January 1, 2019
1 person is currently reading
25 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 3 of 3 reviews
August 16, 2021
Pazar kötet, ha sikerül túltennünk magunkat azon, hogy nem egészen az, amit a cím alapján várni lehet. Ugyanis egy könyv áráért valójában két, alapvetően különálló tanulmányt kapunk: a hosszabb a Csengery utcai vérengzéssel és utóéletével foglalkozik, az utolsó harmad pedig a nyilas mozgalom nőtagjaival, és bár a kettő néhány ponton érintkezik (elsősorban Dely Piroska személyén keresztül, aki vélhetően kulcsszerepet játszott a Csengery utcai eseményekben), de akár külön történetként is olvashatjuk őket.
Ami az első tanulmányt illeti – hát tényleg, tisztára mint egy krimi. 1944 októberében járunk, amikor is a Csengery utca egyik csillagos házában egy nő vezetésével megjelennek nyilasok és SS-katonák vegyesen, és mire eltakarodnak, 19 halottat hagynak maguk után. Pető a későbbi népbírósági tárgyalások jegyzőkönyvei, illetve a túlélők visszaemlékezései* alapján megkísérli rekonstruálni a történetet, és (mint minden jó krimiben) rájön, hogy a dolgok alighanem sokkal zavarosabbak, mint azt hinni lehetett. Innentől kezdve pedig belebocsátkozunk egy rendkívül erős elemzésbe a népbíróságok működéséről, elkövetőkről és áldozatokról, és arról, hogy a tanúk emlékezete, önigazolása vagy épp a bűntudata milyen bámulatos kacskaringókra tudja kényszeríteni a történészt, aki az igazságot keresi, és meg is találja, csak éppen nem egyet, hanem vagy ötöt. Minimum. Ezt a részt főleg a benne szereplő (természetesen valós) személyek teszik igazán feszültté, különösen kettő közülük, akik még a – névleg főszereplő – Dely Piroskát is háttérbe szorítják:
1.) Itt van például Strucky József, aki tankönyvi példája a diktatúrák egyik legjellegzetesebb figurájának, a házmesternek. (Mert én mondom, minden diktatúra a házmesterrel kezdődik.) Ő az, aki keresztényként úgy él a csillagos ház zsidói között, mint valami magánbörtön igazgatója és őre egy személyben: élet és halál ura, aki képes egyetlen mozdulattal kiszolgáltatni valakit a nyilasoknak, de akár az életed is megmentheti. Mert ideológiailag nem elkötelezett, de a pénzt azt speciel szereti, úgyhogy ha jól megfizetik, akár rendes ember is lehet belőle. Csak hát nehéz időkben rendesnek lenni – baromi drága dolog. Úgyhogy a házmester megkéri mindennek az árát, és attól sem ódzkodik, hogy ha esetleg valamelyik lakót elvinnék, hát javait saját gondozásba vegye, persze színtiszta praktikumból, nehogy kézen-közön elkallódjon. Az ilyen Strucky-félék jelentik a nyilaskori Magyarország „láthatatlan elkövetőinek” derékhadát: az emberek, akik éppenséggel nem gonoszságból, de haszonlesésből ott vijjognak az áldozatok holtteteme körül.
2.) Aztán az áldozatok reprezentánsa, Lichter Andor, aki szinte egymaga hihetetlen elszántsággal vitte véghez, hogy a gyilkosságok ne maradjanak megtorlatlanul. Ő a Bosszúálló Lovag, aki elveszítette családját az eseményekben, és most fáradságot nem kímélve emléktáblát állít, feljelent, nyomoz, tanúskodik, nem hagyja, hogy a környezet feledni tudjon. A baj csak az, hogy Lichter, aki az egész népbírósági eljárás egyik legfontosabb személyes tanúja, valójában ott se volt – amíg ugyanis a nyilasok megjárták a Csengery utcát, ő egy kórházban vérhast szimulálva úszta meg az egészet. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy harcoljon az igazáért, de hogy a harc a bűntudatból vagy a dühből, vagy ezek elegyéből nyeri intenzitását, páratlanul érdekes személyiséggé teszi.
A másik tanulmányban aztán Pető bemutatja, mi motiválta a nőket arra, hogy az elméletileg a nők alsóbbrendűségét hirdető szélsőjobboldali mozgalmakat válasszák, és milyen szerepet játszottak benne. Ez a rész is rendkívül érdekes, és markánsan megjelenik benne a szerző elhivatottsága a genderközpontú megközelítés iránt. Ugyanakkor pont ezáltal ébreszti rá az olvasót, hogy a társadalmi nemek kutatása nem azt jelenti, amit a Bayer-féle pókszázlábúak vizionálnak bele, miszerint a gender mint tudomány a család szentségének elveszejtésére tör, és a férfiak kárára követel többletjogokat a nőknek – hanem a felelősségről szól. Arról, hogy amikor egy nő azt a döntést hozta, hogy a nyilasok közé áll, az nem azért volt, mert „csekélyebb értelmi képességei” miatt a férfiak félrevezették, hanem mert ő, csakis ő hozott egy személyes döntést, amiért neki kell felelnie.
Remek – kifejezetten bravúrosnak tartom, hogy a szerző úgy képes világosan megjeleníteni a szövegben az alkalmazott tudománymódszertani elveket, hogy azok nem mennek a lendület rovására. Pető pedig alighanem az egyik legizgalmasabb kortárs történész, ezt egyetlen könyv alapján ki merem jelenteni. Aminek következtében alighanem előveszem a másik könyvét is, hogy két könyv alapján is ki merjem jelenteni.
* Amely túlélők közül néhánnyal személyesen is alkalma nyílt beszélni.
Ami az első tanulmányt illeti – hát tényleg, tisztára mint egy krimi. 1944 októberében járunk, amikor is a Csengery utca egyik csillagos házában egy nő vezetésével megjelennek nyilasok és SS-katonák vegyesen, és mire eltakarodnak, 19 halottat hagynak maguk után. Pető a későbbi népbírósági tárgyalások jegyzőkönyvei, illetve a túlélők visszaemlékezései* alapján megkísérli rekonstruálni a történetet, és (mint minden jó krimiben) rájön, hogy a dolgok alighanem sokkal zavarosabbak, mint azt hinni lehetett. Innentől kezdve pedig belebocsátkozunk egy rendkívül erős elemzésbe a népbíróságok működéséről, elkövetőkről és áldozatokról, és arról, hogy a tanúk emlékezete, önigazolása vagy épp a bűntudata milyen bámulatos kacskaringókra tudja kényszeríteni a történészt, aki az igazságot keresi, és meg is találja, csak éppen nem egyet, hanem vagy ötöt. Minimum. Ezt a részt főleg a benne szereplő (természetesen valós) személyek teszik igazán feszültté, különösen kettő közülük, akik még a – névleg főszereplő – Dely Piroskát is háttérbe szorítják:
1.) Itt van például Strucky József, aki tankönyvi példája a diktatúrák egyik legjellegzetesebb figurájának, a házmesternek. (Mert én mondom, minden diktatúra a házmesterrel kezdődik.) Ő az, aki keresztényként úgy él a csillagos ház zsidói között, mint valami magánbörtön igazgatója és őre egy személyben: élet és halál ura, aki képes egyetlen mozdulattal kiszolgáltatni valakit a nyilasoknak, de akár az életed is megmentheti. Mert ideológiailag nem elkötelezett, de a pénzt azt speciel szereti, úgyhogy ha jól megfizetik, akár rendes ember is lehet belőle. Csak hát nehéz időkben rendesnek lenni – baromi drága dolog. Úgyhogy a házmester megkéri mindennek az árát, és attól sem ódzkodik, hogy ha esetleg valamelyik lakót elvinnék, hát javait saját gondozásba vegye, persze színtiszta praktikumból, nehogy kézen-közön elkallódjon. Az ilyen Strucky-félék jelentik a nyilaskori Magyarország „láthatatlan elkövetőinek” derékhadát: az emberek, akik éppenséggel nem gonoszságból, de haszonlesésből ott vijjognak az áldozatok holtteteme körül.
2.) Aztán az áldozatok reprezentánsa, Lichter Andor, aki szinte egymaga hihetetlen elszántsággal vitte véghez, hogy a gyilkosságok ne maradjanak megtorlatlanul. Ő a Bosszúálló Lovag, aki elveszítette családját az eseményekben, és most fáradságot nem kímélve emléktáblát állít, feljelent, nyomoz, tanúskodik, nem hagyja, hogy a környezet feledni tudjon. A baj csak az, hogy Lichter, aki az egész népbírósági eljárás egyik legfontosabb személyes tanúja, valójában ott se volt – amíg ugyanis a nyilasok megjárták a Csengery utcát, ő egy kórházban vérhast szimulálva úszta meg az egészet. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy harcoljon az igazáért, de hogy a harc a bűntudatból vagy a dühből, vagy ezek elegyéből nyeri intenzitását, páratlanul érdekes személyiséggé teszi.
A másik tanulmányban aztán Pető bemutatja, mi motiválta a nőket arra, hogy az elméletileg a nők alsóbbrendűségét hirdető szélsőjobboldali mozgalmakat válasszák, és milyen szerepet játszottak benne. Ez a rész is rendkívül érdekes, és markánsan megjelenik benne a szerző elhivatottsága a genderközpontú megközelítés iránt. Ugyanakkor pont ezáltal ébreszti rá az olvasót, hogy a társadalmi nemek kutatása nem azt jelenti, amit a Bayer-féle pókszázlábúak vizionálnak bele, miszerint a gender mint tudomány a család szentségének elveszejtésére tör, és a férfiak kárára követel többletjogokat a nőknek – hanem a felelősségről szól. Arról, hogy amikor egy nő azt a döntést hozta, hogy a nyilasok közé áll, az nem azért volt, mert „csekélyebb értelmi képességei” miatt a férfiak félrevezették, hanem mert ő, csakis ő hozott egy személyes döntést, amiért neki kell felelnie.
Remek – kifejezetten bravúrosnak tartom, hogy a szerző úgy képes világosan megjeleníteni a szövegben az alkalmazott tudománymódszertani elveket, hogy azok nem mennek a lendület rovására. Pető pedig alighanem az egyik legizgalmasabb kortárs történész, ezt egyetlen könyv alapján ki merem jelenteni. Aminek következtében alighanem előveszem a másik könyvét is, hogy két könyv alapján is ki merjem jelenteni.
* Amely túlélők közül néhánnyal személyesen is alkalma nyílt beszélni.
August 16, 2021
Ez a kötet kettő tanulmányt tartalmaz. Az első a Csengery utcai vérengzést vizsgálja, ugyanis 1944. október 15-én, a Budapest, Csengery utca 64. szám alatti ún. csillagos házban megjelent egy nyilasokból és SS katonákból álló különítmény, melyet a beszámolók szerint egy nő kommandírozott. A különítmény elkezdte a lakásokat és a lakókat fosztogatni, melynek során 19 lakó az életét vesztette. A vérengzésben résztvevő személyek kiléte ismeretlen maradt, a vezetőjük, Dely Piroska kivételével. A szerző, Pető Andrea ezen konkrét eseten keresztül vizsgálja a magyarországi háborús bűnösöket elítélő vagy éppen el nem ítélő népbíróságokat, az emlékezés problematikáját és azt, hogy Magyarországon mennyire nem történt meg a szembenézés és a múlt feldolgozása a második világháborúval, valamint az azt megelőző időszakkal kapcsolatban. Nem utolsósorban már itt is említi azt a témát, amire a cím is utal, és ami főleg a második tanulmányban kerül bővebb kifejtésre, miszerint hogyan váltak egyes háborús bűnöket elkövetők láthatatlanná, azaz hogyan úszták meg a büntetést. Ez a második tanulmányban válik igazán hangsúlyossá, melyben a nők részvétele a nyilasmozgalomban kerül taglalásra, a már említett, az igazságszolgáltatás előtti "láthatatlanná válás" mellett.
A Láthatatlan elkövetők egy nagyon érdekes, gondolatébresztő könyv, melyhez hasonlókra manapság nagyobb szükség van, mint valaha.
A Láthatatlan elkövetők egy nagyon érdekes, gondolatébresztő könyv, melyhez hasonlókra manapság nagyobb szükség van, mint valaha.
January 5, 2020
Ismeretlen szemszögből vizsgál meg egy ismertebb témát. Érdekes, bár csak a könyv harmada foglalkozik a címszereplőkkel.
Displaying 1 - 3 of 3 reviews