Hátsó fülön olvasom: „Egy édesanyja után sóvárgó kislány könnyfakasztó vallomását olvashatjuk, és kötelességünk figyelmeztetni az olvasót, hogy a kortárs irodalom egyik legszomorúbb, legemberpróbálóbb művét tartja kezében.” Huh. Nos, én csak annyit szeretnék, hogy aki ezt a mondatot le merte írni, az álljon elém, nézzen a szemembe, és ismételje el még egyszer.
Van egy kislány, akinek az anyukája olaszba dolgozik (tudjukmit), és ezért ő le van passzolva mindenféle rokonhoz meg baráthoz. Ez a kislány meséli el nekünk történetét, aminek középpontjában az a tény áll, hogy sóvárog az anyukája után. Ezt az érzést az író a regénytechnika legbriliánsabb eszközeivel hozza tudtunkra: 1.) azt a címet adja a regénynek, hogy Sóvárgás 2.) a kislány uszkve két oldalanként elmondja, hogy „nagyon hiányzik az anyukám”, meg „jaj, bármit megtennék, hogy lássam az anyukámat”, illetve „kisírom a szemem, mert nincs itt az anyukám”. Ha pedig ebből az olvasónak esetleg nem esne le, hogy a kislánynak nem különösebben jó, hát a szerző megteszi azt a szívességet, hogy – ó, szakadj meg, szív! – beb@szarintja szegény teremtényt egy kórházba. Ezt hívják könnyfakasztásnak. Hát mit mondjak. Közben meg Böszörményi kábé annyira hiteles a kislány hangjaként, mintha Csuja Imre szinkronizálná Scarlett Johanssont, de a többi szereplőt is egy rossz szappanoperából szalajthatták. (Tancinak hívni a tanárt! Lekaparom az arcom…) Meglátásom szerint a szerzőből amúgy esetleg kifejezetten jó Fejős Éva lenne, de ezzel nem az írónőt akarom sértegetni. Fejős ugyanis bevallottan chick litet ír – ez is egy szakma –, és amit ír, az ebben a kategóriában megállja a helyét. Böszörményinek viszont valamiért az a fixa ideája, hogy a bazári giccs, ha ő csinálja, kortárs magyar irodalom. Nos: NEM. Elsírom mindjárt magam a meghatottságtól, hogy egy milliárdos megkísérelt valami érvényeset mondani a mélyszegénységben élőkről, de egy L. Ritók Nóra szociográfiában, sőt! mi több! egy L. Ritók könyv bibliográfiájában több lélek és több erő van, mint ebben a valamiben.