Apa Szarajevóba ment

by Kinga Júlia Király

Amikor az apából csak egy sapka marad. Meg az ő hiánya. Egy országból az elfojtás, az éhség, a folytonos megfosztottság. Amikor az egyetlen sajátnak vélt dolog a tested. Annak abszurdig vitt kiteljesítése. Az anyához pedig egyszer még vissza kellene találni. Amikor címszavak vannak, gyorsan zajló történelem.

296 pages, Hardcover

Published January 1, 2017

Reviews

[Kuszma]

Keller Jázmin világgá megy. Apja nyomdokain haladva (aki még Jázmin gyermekkorában lelépett Romániából) Szarajevón keresztül Münchenbe tart, hogy ott találkozzon vele, közben pedig ez-az történik (például hozzácsapódik valami norvég pacák is). Lehetne road movie is akár, de nem lesz az – az elbeszélő mozgása csak illúzió, és valójában egy helyben járunk (vagy legfeljebb körbe-körbe), mert az út eseményeit folyton megszakítják a múltba tett visszarévedések. Ami nem is lenne rossz koncepció (a szereplő mozgásának és a tudat egy-helyben-toporgásának kontrasztja), és azt is sietek leszögezni, hogy Király Kinga Júlia szinte végig erős nyelvet használ, egyes jeleneteiben pedig kifejezetten zsigeri hatásokat tud kelteni. Csak éppen az a paradox helyzet állt elő, hogy minél többet mond ez az elbeszélő önmagáról, én annál kevesebbet vélek tudni róla. És rájöttem, miért.

Nem először tapasztalom ugyanis, hogy zárva maradnak előttem azok a szövegek, ahol az író a szereplő(k) lelki világát félresikerült, rideg szexuális aktusok és egyéb, általában tabusítottnak számító testi funkciók (menstruáció, szellentés) leírásával igyekszik érzékelhetővé tenni. Hiszem és vallom, hogy ez nem azért van, mert egy prűd viktoriánus őskövület vagyok (szoktam csúnyán beszélni, igenis! bár néha csak spoiler alatt), hanem mert a fenti módszer szerintem csak egyik eszköz arra, hogy valakinek a nyomorúságáról elmondjunk valamit. (És ami azt illeti, nem is a legfinomabb módszer.) Ráadásul ha repetitív módon alkalmazzuk, akkor egy idő után kifejezetten funkciótlanná, mondjuk ki: unalmassá válik – az az olvasó érzése, hogy csak azért van oda írva, hogy oda legyen írva. És én pontosan ezt éreztem.

Ettől függetlenül el tudom képzelni, hogy lelkesedni tudnak ezért a könyvért 1.) azok, akik úgy gondolják, hogy a női test esztétikájáról és vágykeltő szerepéről túl sokat beszéltek eddig, és most végre ideje szót ejteni a tárgyiasított, helyenként ocsmány aspektusairól is (vállalva akár a monotonitás veszélyét is), mert ez is az irodalom része kell legyen 2.) azok a pszichoanalitikus érdeklődésű olvasók, akik Jázminban az apakomplexus minősített esetét fedezik fel, aki az elveszett nemzőt újabb és újabb indokolatlan és elbaszott* kapcsolatokban akarja megtalálni – és ennek az olvasatnak a felfejtése izgalmat okoz nekik. Én a magam részéről viszont alighanem az eszközök szélesebb körű használatát várom a prózai szövegektől, aminél fogva e könyv nekem nem lett a szívem csücske – egy jégkásás pocsolyának látom inkább, amibe nem volt jó belelépni.

* Ugye, hogy szoktam csúnyán beszélni?

[A Orsi]

ezzel büntetett az olvasóverseny

[Vera]

Amennyire nehézkes és szaggatott volt az eleje, annyira szép és kerek a vége. Ez mind igaz a szövegre és az olvasásélményre is. Az elején nem volt könnyű olvasni, az elbeszélő sem volt szimpatikus, de ez idővel nem számított, sőt. Viszonylag hamar hozzászoktam az emlékezet- és hallucináció foszlányokhoz is, ennél a történetnél ez a technika kifejezetten jól működött.
Tetszett, hogy a nagyon egyedi tapasztalathoz is lehetett általános élményeket kötni (kétnemzetűség, női lét, családi terhek), és goddamn csodálatos nők közötti kapcsolatok <3