Csalódást okozott ez a könyv, mert az elolvasása után azt gondoltam, hogy értem, hogy a cél a szerző traumájának a feldolgozása volt - és valószínűleg ezt a célt el is érte, de maga az írásmű olyan alacsony színvonalú, hogy nem jelentett irodalmi élményt. Azon végképp elcsodálkoztam, amikor a második generációs holkauszt túlélő szerző váratlanul és kevéssé indokolhatóan átadja a szót édesanyjának, aki persze a saját tapasztalatait meséli el, de az egyáltalán nem a leszármazott traumafeldolgozásáról szól.
A végkövetkeztetés fejezet nagyon rövid ugyan, de megvilágító erejű, szóval, az valamennyire menti a korábbi részeket.
Összességében azt mondanám, hogy nem tarthat számot szélesebb olvasóközönség figyelmére a könyv, az általam eddig olvasott holokauszt irodalom színvonalától messze elmarad. Azt nem zárom ki, hogy holokauszt túlélők leszármazottainak tartogathat aha élményt.