What do you think?
Rate this book
Huszonnégy
Panelház. Pár ezer tonna, meghatározott rendben egymáshoz illesztett vasbeton-elem, tégla, cserép, szurok. Rendszer, amelynek ha fülkéibe és járataiba embereket helyezünk (miután lakatfülekkel szerelik fel), működtetni kezdik. Élettér, nem feltétlenül emberi léptékű, bár ez errefelé elsősorban nem ízlés, hanem lehetőség kérdése.
Riport. Helyszíni tapasztalatok szintézise, de mivel ilyeneket szinte bármivel kapcsolatban lehet szerezni, érdekes eseményekre, azok sorozatára összpontosít. Történetközpontú, de nagyon pontos vonásokkal, belletrisztikai eszköztárral, lélekelemzésbe bocsátkozó megoldásokkal mutatja meg a szereplőket.
Blokkregény. Amikor saját kiégése peremén egy újságíró elhatározza, hogy riportot készít a tömbházzal, amelyen hét éve osztozik kéttucatnyi más ismeretlennel. Emeletről emeletre, a pincétől a lomtárig, kicsinyes nyűgök és mágikus fordulatok, ébrenlét és vízió között. Izgalmas, lendületes és meghökkentő. En bloc.
Riport. Helyszíni tapasztalatok szintézise, de mivel ilyeneket szinte bármivel kapcsolatban lehet szerezni, érdekes eseményekre, azok sorozatára összpontosít. Történetközpontú, de nagyon pontos vonásokkal, belletrisztikai eszköztárral, lélekelemzésbe bocsátkozó megoldásokkal mutatja meg a szereplőket.
Blokkregény. Amikor saját kiégése peremén egy újságíró elhatározza, hogy riportot készít a tömbházzal, amelyen hét éve osztozik kéttucatnyi más ismeretlennel. Emeletről emeletre, a pincétől a lomtárig, kicsinyes nyűgök és mágikus fordulatok, ébrenlét és vízió között. Izgalmas, lendületes és meghökkentő. En bloc.
407 pages, Hardcover
Published January 1, 2017
2 people are currently reading
8 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 of 1 review
June 8, 2020
Huszonnégy. De miért huszonnégy? Talán mert ha Douglas Adams szerint az élet értelme a 42, akkor a 24 meg az élet értelmetlenségét kell jelentse? Nem tudom. Mindenesetre adott egy tömbház huszonnégy házrésszel (beleértve a pincét meg a padlást is), az egyikben Vajda Gergely újságíróval. Akinek egy szép napon látomása támad, és elhatározza, hogy riportot készít mindenkivel a tömbből, és mivel a nap is huszonnégy órából áll (pont mint a házrészek száma, micsoda véletlen), az egészre szán egy teljes napot*. Úgyhogy amint éjfélt üt az óra, nekilódul interjúztatni. (Itt most álljunk meg egy percre, és képzeljük el, hogy hajnalban becsönget hozzánk a szomszéd, mert beszélgetni akar. Huh.) A pincében kezd, ahol első beszélgetőpartnere egy patkány – de konkrétan, nem metaforikusan patkány ám őkelme –, aki egy álfilozófiai diskurzusban ki is oktatja őt ember voltunk hanyatlásáról. De kap is a pofájára. Jól kezdődik, mondhatom. Ez mindenesetre már sejteti, mit fogunk kapni: sajátos elegyét a szürrealizmusnak, a riportregénynek és a tanmesének. Ami hangozhatna akár izgalmasan is, de inkább zavaros és unalmas.
Meg kell hagyni, Zsidó Ferenc gördülékenyen és tagoltan ír, sok párbeszédet használ, aminek következtében lehet haladni a szöveggel – de ezzel ki is merítettük az erényeit. A keret ugyanis csak ürügy arra, hogy a szerző szereplőivel olyan beszélgetéseket folytathasson le, amelyek őt ugyan bizonyára érdeklik – de a hangsúly itt azon van, hogy „őt”, mert engem egyáltalán nem. (És az a határozott érzésem, hogy a szereplőit sem. Esküszöm, mintha ők is néha épp annyira unatkoznának, mint én.) Súlytalan sorstörténetek sorjáznak egymás után, amit elméletileg fel kéne hogy pezsdítsenek az abszurd csavarok, amiket az író elpötyögtetett a szövegben – de ezek is jobbára erőltetettnek, elcsépeltnek, vagy a szerző szavával: „túlhajtottnak” tűnnek nekem. Érteni vélem ugyan, hogy ebben az egészben valami nagyon mélyet kéne látnom az emberi elidegenedésről, a kisvárosi társas magányról, de a helyzet az, hogy az is sokrétűbb, gazdagabb és továbbgondolhatóbb szöveget ereményezett volna, ha a szerző simán kimondja a „panel” szót, és utána bölcsen elhallgat.
Kár, hogy szép a borító, miatta vártam jobbat.
* Most annál a matematikai jellegű problémánál ne ragadjunk le, hogy mivel Vajda magával talán csak nem akar beszélgetni, igazából 23 órát kéne szánnia az ügyletre. A megoldás: saját magával is beszél. Pazar.
Meg kell hagyni, Zsidó Ferenc gördülékenyen és tagoltan ír, sok párbeszédet használ, aminek következtében lehet haladni a szöveggel – de ezzel ki is merítettük az erényeit. A keret ugyanis csak ürügy arra, hogy a szerző szereplőivel olyan beszélgetéseket folytathasson le, amelyek őt ugyan bizonyára érdeklik – de a hangsúly itt azon van, hogy „őt”, mert engem egyáltalán nem. (És az a határozott érzésem, hogy a szereplőit sem. Esküszöm, mintha ők is néha épp annyira unatkoznának, mint én.) Súlytalan sorstörténetek sorjáznak egymás után, amit elméletileg fel kéne hogy pezsdítsenek az abszurd csavarok, amiket az író elpötyögtetett a szövegben – de ezek is jobbára erőltetettnek, elcsépeltnek, vagy a szerző szavával: „túlhajtottnak” tűnnek nekem. Érteni vélem ugyan, hogy ebben az egészben valami nagyon mélyet kéne látnom az emberi elidegenedésről, a kisvárosi társas magányról, de a helyzet az, hogy az is sokrétűbb, gazdagabb és továbbgondolhatóbb szöveget ereményezett volna, ha a szerző simán kimondja a „panel” szót, és utána bölcsen elhallgat.
Kár, hogy szép a borító, miatta vártam jobbat.
* Most annál a matematikai jellegű problémánál ne ragadjunk le, hogy mivel Vajda magával talán csak nem akar beszélgetni, igazából 23 órát kéne szánnia az ügyletre. A megoldás: saját magával is beszél. Pazar.
Displaying 1 of 1 review