What do you think?
Rate this book
Megint hazavárunk
2006 októberében egy négytagú család útra kel, hogy egy rozoga Suzukin átszelje Európát: elhagyja Magyarországot, és otthont találjon a boldog északon.
Kun Árpád új regényének főszereplő elbeszélőjét rafinált módon Kun Árpádnak hívják. Mégsem életrajzot, hanem igazi szépirodalmat tart a kezében az olvasó. Bár a regény lapjain megelevenedik a soproni gyerekkor, a 2000-es évek magyar közege, az emigráció mindennapjai, a Megint hazavárunk nem csupán egy páneurópai bédekker. Inkább egy magával ragadó, letehetetlen útikönyv arról, hogy hogyan tudunk függetlenné válni őseink mintájától úgy, hogy mégis szeretjük őket, arról, hogy hogyan tudjuk magunkat megtalálni a mindennapi teendőinkben: arról, hogy hogyan tudunk felnőni.
A szerző előző regényéhez, a Boldog északhoz hasonlóan ezt a könyvet is egyfajta hit hatja át: a bizalom abban, hogy az ember szabad akarata megnyilvánulhat abban is, hogy jó és javít.
Hogy én mennyire vagyok boldog vagy boldogtalan, arra egy nagyon bonyolult választ fogok adni a készülő könyvemben, ígérte a szerző egy interjúban. A bonyolult, gyönyörű válasz elkészült.
Kun Árpád új regényének főszereplő elbeszélőjét rafinált módon Kun Árpádnak hívják. Mégsem életrajzot, hanem igazi szépirodalmat tart a kezében az olvasó. Bár a regény lapjain megelevenedik a soproni gyerekkor, a 2000-es évek magyar közege, az emigráció mindennapjai, a Megint hazavárunk nem csupán egy páneurópai bédekker. Inkább egy magával ragadó, letehetetlen útikönyv arról, hogy hogyan tudunk függetlenné válni őseink mintájától úgy, hogy mégis szeretjük őket, arról, hogy hogyan tudjuk magunkat megtalálni a mindennapi teendőinkben: arról, hogy hogyan tudunk felnőni.
A szerző előző regényéhez, a Boldog északhoz hasonlóan ezt a könyvet is egyfajta hit hatja át: a bizalom abban, hogy az ember szabad akarata megnyilvánulhat abban is, hogy jó és javít.
Hogy én mennyire vagyok boldog vagy boldogtalan, arra egy nagyon bonyolult választ fogok adni a készülő könyvemben, ígérte a szerző egy interjúban. A bonyolult, gyönyörű válasz elkészült.
418 pages, Hardcover
Published January 1, 2016
2 people are currently reading
25 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 3 of 3 reviews
September 28, 2019
Izgatottan vártam ezt a könyvet, mert Kun Boldog Észak-ját a sok vitatható Aegon-díjas közül a kevés vitathatatlannak tartottam* – teljesen új színt vitt a kortárs magyar prózába azzal, hogy tisztán, értelmezhetően elmondott egy történetet. Nem volt benne semmi firlefranc, se posztmodernség, se minimalizmus – csak mentek a szereplők A pontból B pontba, és közben mindenféle érdekes dolog történt velük, és az egész végül ívbe rendeződött. (Ami technikailag ebben az esetben azt jelenti, hogy a végcél, B magasabb komfortérzetű hely, mint az A pont. Ez amúgy a happy end egyik, kiváltképp kacifántos definíciója.) Kis csúsztatással: amíg a mai magyar prózában tömkelegével akadnak olyan könyvek, amit a történet nélküli forma jellemez, addig Kun megteremtette a forma nélküli történetet. A Megint hazavárunk olvasása során viszont időnként tanácstalanul vakargattam a fejem. Mi történt itt? Kun szintet lépett? Eljutott a forma és történet nélküli történethez?
Kun regénye elméletileg egy Kun Árpád nevű emberről szól, aki családostul Norvégiában megy szerencsét próbálni. Ám ebből a vonalból meglepően kevés jut nekünk – igazából egy Kun Árpád nevű linkóci értelmiségi jellemfejlődéséből kapunk ízelítőt. Ami azt eredményezi, hogy sorjáznak a gyermekkori, kamaszkori, fiatal és érett felnőttkori emlékek a sörétet hányó sastól kezdve a gyermek székrekedésének naturális taglalásáig – de olyan eklektikusan, hogy ez a könyv helyenként nem is regénynek, hanem egy regény paródiájának tűnik. Néha rosszmájúan arra gondoltam, hogy ha ugyanezt a szöveget mondjuk Kodály Zoltán írja meg mint önéletrajzot, akkor bravó és hurrá – neki lehet állni megkeresni az életrajz és az életmű között az összefüggéseket. Csakhogy ezt a szöveget „csak” Kun írta – az életrajznak tehát az életműt is pótolnia kell. De vajon pótolja?
Ami miatt mégis, mindennek ellenére tudom ajánlani ezt a könyvet (és tudom ajánlani, amin magam is meglepődtem kicsit), az egyszerűen Kun stílusa, ami ismét olyan tiszta, plasztikus és meghőköltetően őszinte, hogy már önmagában benne tartja az olvasót a szövegben. Itt van ez a Kun, aki jó posztkádári magyar emberként nagy lelki nyugalommal élősködik a társadalmon: a francia szociális rendszert jogtalanul pumpolja, a MÁV-ot átveri, a párizsi plázákból CD-t lop, és eltöri az ujját, hogy megússza a katonaságot. Családja egy tragédia, első felesége elhagyja, normális állása csak időszakosan akad. Szerencsétlen egy fazon, valljuk meg. De még egy ilyen fazon is képes lehet arra, hogy révbe jusson: két gyerekkel és egy (második) asszonnyal befészkelje magát egy fjord tövébe, hogy végül – magyar író legyen belőle. (No azért norvég író nem lett – de még lehet.) Mi ez, ha nem boldog végkifejlet? No jó, nevezzük inkább boldog végkifejlet light-nak, de hát pont ez a lényeg – hogy a kicsit jó néha jobb, mint a nagyon jó. Kényelmesebb.
* Az adott év amúgy (érthető okokból) inkább Borbély Nincstelenek-jétől volt hangos, ám ő tragikus okokból nem kaphatta meg a díjat.
Kun regénye elméletileg egy Kun Árpád nevű emberről szól, aki családostul Norvégiában megy szerencsét próbálni. Ám ebből a vonalból meglepően kevés jut nekünk – igazából egy Kun Árpád nevű linkóci értelmiségi jellemfejlődéséből kapunk ízelítőt. Ami azt eredményezi, hogy sorjáznak a gyermekkori, kamaszkori, fiatal és érett felnőttkori emlékek a sörétet hányó sastól kezdve a gyermek székrekedésének naturális taglalásáig – de olyan eklektikusan, hogy ez a könyv helyenként nem is regénynek, hanem egy regény paródiájának tűnik. Néha rosszmájúan arra gondoltam, hogy ha ugyanezt a szöveget mondjuk Kodály Zoltán írja meg mint önéletrajzot, akkor bravó és hurrá – neki lehet állni megkeresni az életrajz és az életmű között az összefüggéseket. Csakhogy ezt a szöveget „csak” Kun írta – az életrajznak tehát az életműt is pótolnia kell. De vajon pótolja?
Ami miatt mégis, mindennek ellenére tudom ajánlani ezt a könyvet (és tudom ajánlani, amin magam is meglepődtem kicsit), az egyszerűen Kun stílusa, ami ismét olyan tiszta, plasztikus és meghőköltetően őszinte, hogy már önmagában benne tartja az olvasót a szövegben. Itt van ez a Kun, aki jó posztkádári magyar emberként nagy lelki nyugalommal élősködik a társadalmon: a francia szociális rendszert jogtalanul pumpolja, a MÁV-ot átveri, a párizsi plázákból CD-t lop, és eltöri az ujját, hogy megússza a katonaságot. Családja egy tragédia, első felesége elhagyja, normális állása csak időszakosan akad. Szerencsétlen egy fazon, valljuk meg. De még egy ilyen fazon is képes lehet arra, hogy révbe jusson: két gyerekkel és egy (második) asszonnyal befészkelje magát egy fjord tövébe, hogy végül – magyar író legyen belőle. (No azért norvég író nem lett – de még lehet.) Mi ez, ha nem boldog végkifejlet? No jó, nevezzük inkább boldog végkifejlet light-nak, de hát pont ez a lényeg – hogy a kicsit jó néha jobb, mint a nagyon jó. Kényelmesebb.
* Az adott év amúgy (érthető okokból) inkább Borbély Nincstelenek-jétől volt hangos, ám ő tragikus okokból nem kaphatta meg a díjat.
Read
October 1, 2019(2017-es értékelés)
Igazából már az első 30 oldal után éreztem, hogy ez valahogy más, mint a korábban általam olvasott kortársmagyarregények jó része.
Először is: nem csorgott a depi a lapok közül.
Másodszor pedig: nem éreztem azt, hogy na akkor itt most egy Mühvész ereszkedett alá parnasszusi ivor tornyából, hogy hintsen némi kuhultúrát a plebsnek, s ímé a Könyv, amit egyébként mindenkinek olvasnia kellene, noha a megértés úgyis a kiválasztott kevesek kiváltsága lesz.
Ehelyett természetesség lengte körül a történetet. (Van történet! BASZKI!) és noha a főhősben, Kun Árpádban (aszongyák nem teljesen tévesztendő össze a regényíró Kun Árpáddal) van jó adag elcseszettbölcsészesség, de emellett az egész mégis… hogy is mondjam csak… emberi. Igen, azt hiszem, ez a jó szó. Emberi. Néha talán túlságosan is. Helyenként a természetesség olyan fokára jua, hogy a kis Mihályka bélműködéséről – illetve annak hiányosságairól – vagy negyven oldalon át olvashatunk, (ó, a szülői lét csodái, avagy mit nem mondanak el neked, amikor azzal cseszegetnek a vasárnapi ebédnél, hogy szüjjetek, mert szülőnek lenni jó...) az erotikus jelenetek pedig olyan érzékletesek, hogy ha ezt a Danielle Steelet olvasó nénik megneszelnék, ezt hordanák haza a könyvtárból.
És ami a legfurcsább: ahogy Kun Árpád családja, akik 2006-ban felkerekedtek, hogy kivándoroljanak Norvégiába, a regény is megérkezik a kanyarok után a nyugvópontra. Ez azok után, hogy hány olyan író van, aki néhány jópofa ötlet birtokában nekifut a regényének, elménckedik valamit a formával, aztán a végét mondanivaló híján elejti a francba, mert le kell adni a kéziratot időre, hogy megjöjjön az NKA-támogatás... hát, igencsak üdítő változatosság volt.
Igazából már az első 30 oldal után éreztem, hogy ez valahogy más, mint a korábban általam olvasott kortársmagyarregények jó része.
Először is: nem csorgott a depi a lapok közül.
Másodszor pedig: nem éreztem azt, hogy na akkor itt most egy Mühvész ereszkedett alá parnasszusi ivor tornyából, hogy hintsen némi kuhultúrát a plebsnek, s ímé a Könyv, amit egyébként mindenkinek olvasnia kellene, noha a megértés úgyis a kiválasztott kevesek kiváltsága lesz.
Ehelyett természetesség lengte körül a történetet. (Van történet! BASZKI!) és noha a főhősben, Kun Árpádban (aszongyák nem teljesen tévesztendő össze a regényíró Kun Árpáddal) van jó adag elcseszettbölcsészesség, de emellett az egész mégis… hogy is mondjam csak… emberi. Igen, azt hiszem, ez a jó szó. Emberi. Néha talán túlságosan is. Helyenként a természetesség olyan fokára jua, hogy a kis Mihályka bélműködéséről – illetve annak hiányosságairól – vagy negyven oldalon át olvashatunk, (ó, a szülői lét csodái, avagy mit nem mondanak el neked, amikor azzal cseszegetnek a vasárnapi ebédnél, hogy szüjjetek, mert szülőnek lenni jó...) az erotikus jelenetek pedig olyan érzékletesek, hogy ha ezt a Danielle Steelet olvasó nénik megneszelnék, ezt hordanák haza a könyvtárból.
És ami a legfurcsább: ahogy Kun Árpád családja, akik 2006-ban felkerekedtek, hogy kivándoroljanak Norvégiába, a regény is megérkezik a kanyarok után a nyugvópontra. Ez azok után, hogy hány olyan író van, aki néhány jópofa ötlet birtokában nekifut a regényének, elménckedik valamit a formával, aztán a végét mondanivaló híján elejti a francba, mert le kell adni a kéziratot időre, hogy megjöjjön az NKA-támogatás... hát, igencsak üdítő változatosság volt.
January 23, 2020
Nem pont azt a könyvet kaptam, mint amit a borító és a fülszöveg beharangozni próbál.
A főhőst az indulástól az érkezésig kísérjük, és a hosszú autóút alatt elmerülünk vele együtt abban a múltbéli eseménytengerben, aminek valamelyest magyaráznia kellene, hogy végül miért is hagyja el az otthonát ez a negyvenes értelmiségi férfi a családjával együtt. Maga az Európán átívelő költözés inkább csak apropója, semmint fő mozgatórugója a történetnek. Eleve nehézkes történetről beszélni, sokkal inkább kisebb-nagyobb cselekménydarabokból áll össze egy szürkén kalandos (kalandosan szürke?) életút, amely végül Norvégiába vezet tovább.
Kevés a költözés és túl sok a múlt. A többnapos autóútnak találomra kiválasztott, többnyire jelentéktelen életképeit látjuk, mintegy fellélegzésként két visszaemlékezés között. Magáról az útról, a költözéshez vezető döntésről és az azt övező dilemmákról szinte alig esik szó a gyakorlati teendőkön kívül. Helyette a főhős életének főbb (többnyire tragikus vagy legalábbis negatív) eseményeit viszont többször is kénytelenek vagyunk végigrágni, némelyiket egyenesen az unalomig.
És itt jön elő a fő problémám a könyvvel: bármennyire esendő és emberi a főszereplő, bármennyire vannak még párhuzamok is a kettőnk életében, nem tudok vele szimpatizálni. Arrogáns, makacs és hisztis (!) karakterről olvasni ekkora terjedelemben nagyon fárasztó. Mégsem tudom azt mondani rá, hogy nem értem meg. Kellőképp (néha túlzottan) részletes a gyerekkor és a kamaszkor bemutatása ahhoz, hogy lássam, van itt mit feldolgozni. Csak épp maga a feldolgozás folyamata hiányzik, jobban mondva olyan, mintha át lenne tolva ránk a feladat, a főhős csak tálalja a problémákat.
Ez a tálalás egyébként többnyire jó. A folyton kiskapukat kereső, bénázó kisember karaktere nagyon jól sikerült, és úgy érzem, az ún. „bús magyar sorsot” élők közül sokan tudnak azonosulni vele. Külön öröm, hogy az író nem próbál cinkostársat keresni az olvasóban, nincsenek összekacsintások, nincs semmiféle „félszavakból is érted, hiszen te is a szarból próbálsz kimászni”. Kun Árpád aprólékosan bemutatja a karaktere életét. Elég kusza az egész, sokszor unalmas is, de végül is sokan élnek-élünk ilyen életet.
A főhőst az indulástól az érkezésig kísérjük, és a hosszú autóút alatt elmerülünk vele együtt abban a múltbéli eseménytengerben, aminek valamelyest magyaráznia kellene, hogy végül miért is hagyja el az otthonát ez a negyvenes értelmiségi férfi a családjával együtt. Maga az Európán átívelő költözés inkább csak apropója, semmint fő mozgatórugója a történetnek. Eleve nehézkes történetről beszélni, sokkal inkább kisebb-nagyobb cselekménydarabokból áll össze egy szürkén kalandos (kalandosan szürke?) életút, amely végül Norvégiába vezet tovább.
Kevés a költözés és túl sok a múlt. A többnapos autóútnak találomra kiválasztott, többnyire jelentéktelen életképeit látjuk, mintegy fellélegzésként két visszaemlékezés között. Magáról az útról, a költözéshez vezető döntésről és az azt övező dilemmákról szinte alig esik szó a gyakorlati teendőkön kívül. Helyette a főhős életének főbb (többnyire tragikus vagy legalábbis negatív) eseményeit viszont többször is kénytelenek vagyunk végigrágni, némelyiket egyenesen az unalomig.
És itt jön elő a fő problémám a könyvvel: bármennyire esendő és emberi a főszereplő, bármennyire vannak még párhuzamok is a kettőnk életében, nem tudok vele szimpatizálni. Arrogáns, makacs és hisztis (!) karakterről olvasni ekkora terjedelemben nagyon fárasztó. Mégsem tudom azt mondani rá, hogy nem értem meg. Kellőképp (néha túlzottan) részletes a gyerekkor és a kamaszkor bemutatása ahhoz, hogy lássam, van itt mit feldolgozni. Csak épp maga a feldolgozás folyamata hiányzik, jobban mondva olyan, mintha át lenne tolva ránk a feladat, a főhős csak tálalja a problémákat.
Ez a tálalás egyébként többnyire jó. A folyton kiskapukat kereső, bénázó kisember karaktere nagyon jól sikerült, és úgy érzem, az ún. „bús magyar sorsot” élők közül sokan tudnak azonosulni vele. Külön öröm, hogy az író nem próbál cinkostársat keresni az olvasóban, nincsenek összekacsintások, nincs semmiféle „félszavakból is érted, hiszen te is a szarból próbálsz kimászni”. Kun Árpád aprólékosan bemutatja a karaktere életét. Elég kusza az egész, sokszor unalmas is, de végül is sokan élnek-élünk ilyen életet.
Displaying 1 - 3 of 3 reviews