NDK-s író regénye olyan a könyvtárban, mint a legtépettebb kutya a menhelyen: nem viszi haza senki. Rendszerint - kálváriáját betetőzendő - rá is sütik a Vörös Halál Jelét, az „Állományból kivonva” pecsétet, és odakerül az „ingyen elvihető!” polcra. Akkor aztán arra jár valaki, és hazaviszi, ha már ingyen van. Ki tudja, egyszer majd elfogy otthon az olvasnivaló, és akkor milyen jól jön majd egy efféle regény, még ha NDK-s is! No most ugyan nem fogytam ki a könyvekből, de úgy éljek, ez a regény üzent nekem. Folyton leesett a polcról, hol a kanapé, hol a radiátor alatt bukkantam rá, szóval akart tőlem valamit. Én pedig hajlottam szavára.
Schlesinger tőről metszett talajvesztés-regényt írt. Van ez a Kotte, példamutató munkás példamutató családi élettel. Csak hát túl gyakran megy el vidám kocsmai kerthelyiségek mellett, és látja, hogy ott zajlik az élet. Az ő élete meg? Állóvíz. Mi több, pocsolya. Még Jeske néni, a társbérlő is elmondhatja magáról, hogy ifjan moziszínész volt, aki merőkanállal habzsolta az életet – de szegény Kotte mit feleljen? Semmit. Úgyhogy fejjel beleveti magát a züllésbe, hadd szóljon.
Jó megírt, nyúlfarknyi történet, aminek kellemes mellékízt ad Schlesinger iróniája. Mert hát, valljuk meg, Kotte kitörési kísérlete, vagy mondjuk úgy: személyes forradalma valójában pitiáner dolog. Egy kispolgár erőtlen próbálkozása, hogy ne legyen kispolgár – az egészet pedig inkább komikussá, mint tragikussá teszi, hogy Kotte valójában szervileg képtelen más lenni, mint aki. Négy csillagot mindenképpen megér a könyv. Ami mondjuk valamilyen szinten kozmikus csalódás, mert a dramaturgia szabályai szerint egy olyan mentett könyv, ami direkt a lábad alá mászik, meg kéne hogy változtassa az életed. Hát, ez azért nem jött össze neki.