Az ország legjobb hóhéra

by Edina Szvoren

Csodálkozhatunk-e azon, hogy az emelkedettség érzése vesz rajtunk erőt, ha az ország legjobb hóhéra költözik a szomszédunkba? Mit érez egy anya, ha csak a szoptatások idejére találkozhat a vak apánál maradt gyerekével? Együtt élhetünk-e egy próbababával?
Szvoren Edina legújabb történeteit olvasva a rémület, a részvét és a meglepődés egyszerre lesz úrrá rajtunk. Hiába nem találjuk a hangot a szüleinkkel és a gyerekeinkkel, hiába vágyódunk el a társaink mellől, vagy hiába vágyunk utánuk reménytelenül - mégis tudunk működni a világban. Idegenek vagyunk a történeteinkben, mégis ezek között kell berendezkednünk. Megszokhatatlan, hogy mindez tényleg sikerülhet.
Az ország legjobb hóhéra úgy képes ábrázolni otthonosan klausztrofób viszonyainkat, hogy közben komoran felszikrázik az abszurdtól sem idegen, sötét humor.

192 pages, Hardcover

First published January 1, 2015

Reviews

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

Kijelentem: szerintem Szvoren Edina a legjobb élő novellistánk. (Ez persze nem vitaindító akar lenni, csak egy személyes coming out.) Én nem találtam ebben a kötetben gyenge darabot, mindegyiken átjön az író határozott elképzelése a kirekesztésről, az elfojtásokról, a családi viszonyok eltorzulásairól – több is ez, mint puszta elképzelés, inkább nagyon is élő tapasztalat, egy végtelenül szuverén látásmód. Kvázi tökéletes, mert Szvoren tudja, mit akar mondani, és meg is tudja fogalmazni azt. Ezek az írások mind nagyon erősek, de ugyanakkor mentesek a túlzásoktól, és tolakodás nélkül kötik össze őket az egymásra utaló jelképek. Rövidségük ellenére egy nagyon stabil alapra épülnek: írójuk először precízen megteremti azt a valószerű környezetet, ahol szereplői mozognak, és aztán onnan mozdul el egy sejtelmes, helyenként utópisztikus irányba, de mindig csak finoman, kiemelkedő ütemérzékkel, meghagyva az olvasónak a lehetőséget, hogy közben olyan következtetéseket vonjon le, amilyeneket csak akar. Érzékeny és kiegyensúlyozott, mégis merész próza. Mondtam már, hogy szerintem Szvoren Edina a legjobb élő novellistánk?

[Kovaxka · Rating 3 out of 5]

Megpróbáltam beosztani, csak napi néhányat olvasni, de így is megfulladok. Bezoárrá állt össze bennem a sok gyarlóság, nyomorúság, perverzió, reménytelenség, szeretetlenség. Az a baj, hogy nem a gyomromban van, hanem a lelkemben, így ki se tudom öklendezni.

A kapcsolatok sivársága, funkciótlansága, gyakran beteg volta, a kilátástalanság bemutatása annál jobban fáj, minél tökéletesebb mondatokkal, szerkezettel, hangulatteremtéssel párosul. Nem szeretem, hogy azt sugallja, csakis ilyen az élet és nem is érdemlek mást. Nem szeretem, hogy nem értek belőle egy csomó mindent, de talán jobb is így. A sugárzó tehetség előtt a kalapomat megemelem, de messziről csodálom inkább.

[fióka · Rating 5 out of 5]

Groteszk és mégis annyira valóságos. Vagy talán épp azért valóságos, mert groteszk? Szinte biztos vagyok abban, hogy mindezek az alakok és szituációk sajnos nem csak Szvoren Edina fejében léteznek. Ráadásul teljesen másképpen vezeti rá az embert, hogy kardjába dőljön, mint mások, magyarul: van stílusa. Élveztem minden percét, noha igazán nem egy könnyű olvasmány.

[Bibibii · Rating 5 out of 5]

Ezek a novellák kegyetlenek. Kegyetlenül pontosak. Kegyetlenül jók. Kegyetlenül fájdalmasak. A sorrend tetszés szerint felcserélhető.

Nem az a könnyed olvasmány, miközben az egyik legtermészetesebb, legőszintébb, legemberibb, legérzékenyebb formában közelít a hétköznapokhoz.

Megszakad a szív – ez a címadó novella olvasása közben fogalmazódott meg bennem.

[Annipanni · Rating 5 out of 5]

Szvoren Edina egy csoda, az emberi lelkek legsötétebb mélyének ismerője, micsoda élmény őt olvasni.

[Dorottya Danko · Rating 4 out of 5]

Ha az összesnek ismerném az elemzését, lehet 5 lenne 🥹

[Annamária Markovics · Rating 2 out of 5]

két-három történet után rááll az ember agya, és kitalálható, hogy mi lesz a nagy "fordulat" vagy "csattanó", nem értem, miért vannak elszállva ettől a könyvtől a kritikusok.

[Dávid L · Rating 5 out of 5]

Az iOS alapértelmezett ébresztőhangja a nappali alvás végét jelzi. L. ennek hatására szokta feladni az ōkunoshimai álmodozásait a nyuszikkal az idillinek elképzelt szigeten. Így délután háromkor, bár neheztelt a világra, hogy fel kell kelnie, mégis azt hitte, ez is csak egy tipikus szerda lesz, és ettől tartott a leginkább. A hálót csokoládé- és gesztenyepürébarna szálakból álló padlószőnyeg borította, ahogy szinte a teljes lakást. Ezen álltak steril fehér, ikeás bútorok, amiket L. maga válogatott, és rakott össze egy nap alatt – a teljes lakás berendezését, annak egyáltalán nem ellenére, hogy bölcsész. Sarokba tolt franciaágy, eperjoghurt-rózsaszín paplannal. Az ágy háttámlája laza, és nekitámaszkodva nyikorog, mert nincs meghúzva rendesen. Az ágytól jobbra használaton kívüli sarokasztal, a tetején élethűnek beharangozott plüssállatok: orosz sutaszárnyú mókus, keleti sün, mezei nyúl, keleti szürkemókus. A szoba másik végén háromajtós ruhásszekrény, ujjlenyomat-foltos tükörrel a közepén, az ajtó mellett, amit másik oldalról azonos színű komód határol. L. felpattan az ágyból, és a konyha felé indul – nem mintha csak az utolsó másodpercig kiélvezett szünet után rohanna vissza dolgozni. Az ajtón kilépve a mindig sötét, ablaktalan előszobába jut, amiből balra a már részletezett, nyárspolgárbarna szőnyeggel borított lépcső vezet a bejárati ajtóhoz. A jobbra található ajtón a nappaliba lépve L., mint nem várt, túlzóan magas éttermi számlát, pillantja meg a huszonnyolc fokot a digitális hő- és páramérőn. L. olvasott egy cikket arról, hogy míg a nők gondolkodásának a magas hőmérséklet kedvez, addig a férfiak olyan tizennégy fokban képesek jobban gondolkodni. Többek között emiatt szerette a dél-angliai időjárást. Átsietett a hatalmas televízió és a foltos, rózsaszín pokróccal letakart heverő között, amik természetesen a fos színű szőnyegen foglalnak helyet. Vizslatta a színek szerint elrendezett könyvespolcát; „színtelenül színre lépünk színlelésünk színpadán" – jutott eszébe saját frappánsnak hitt szójátéka. A konyhába érkezve, a minden máshoz passzoló színű konyhabútorból kiveszi a Rilakkuma mackómintás kávéscsészét a csimpánzfejet formázó teás bögre mellől. Remegtetve szór instant kávét a csészébe. Rak bele édesítőt – hármat vagy négyet. Úgy nyomja meg a vízforraló gombját, mintha forró lenne. Nem tesz tejet a kávéba. Nem marad a konyhában. Nem hord papucsot a rohadásbarna padlószőnyegen. Nem indít el kortárs popszámokat a kávézáshoz és készülődéshez, mintha nem is munkába, hanem buliba menne. A kávéhoz Imin, Tata és Enel nemzetségéről elnevezett, rózsaszín ceruzaelem formájú elektromos cigarettából szippant akkorákat, mintha kapkodná a levegőt. Eközben bámul maga elé, mint bulizásban kifáradt fiatalok szombat hajnalban a Northern Line-on. Nem akar nyaralásokat vagy új vágódeszkát nézni a telefonján. Nem akarja elolvasni az osztályvak híreket, a műveltségellenes mémeket, a férfiakat és nőket szánt szándékkal összeugrasztó Facebook-posztokat. Mint a Helm-szurdokba visszavonuló rohírok utolsó mentsváráért, a kávéscsésze karikás üvegasztalon lévő Szvoren-kötetért nyúl. Szerepfelfogás, ikrek, mindenből kettő van. Olvasás közben megzavarja az ablakpárkányon a szürke, nyuszit formázó autista kitűzőről visszaverődő napfény. Sokáig azt hitte, a szinesztézia az egyetlen betegsége. Sokáig azt hitte, Michael Jackson nő. Sokáig azt hitte, az idő az isten. Tíz perccel öt előtt elrohan fürödni a csokisparány színű szőnyegen. Forró vízzel zuhanyzik. Rajta hagyja a sampont a haján, miközben fogat mos. Nem felejti el lemosni. Nem időzik túl sokáig. Nem hallgat Machlert a fürdőkádban. A kelleténél kevésbé törölközik meg. Összejárkálja vizes lábbal a fenyőháncsbarna szőnyeget. Hamuszürkére fakult fekete melegítőnadrágot, mohazöld, hosszú ujjú pólót és elhordott sportcipőt vesz fel. A kobaltkék, elfogadhatóan sáros hátizsákjába könyveket pakol, majd kiviharzik az előszobába, a bejárathoz vezető lépcső felé. Happy Meal-menüből összegyűjtött Minyon-figurák állnak a lépcső párkányán, szoros egymásutánban – nem tudja, hány darab. Kattan a zár, kihúzza a kulcsot. Még elképzeli az előbbi recés fémek hangja alapján, milyen lenne inkább zárnak lenni. Irány a gyár. Maga mögött hagyja az aranybarna szőnyeget.

[Szabolcs Lőrik · Rating 5 out of 5]

azt a viccet ismeritek, hogy Lacan megy a kocsmába es egyszerre neurotikus, pszichotikus es perverz?

[Veronika]

Szinte soha nem olvasok novelláskötetet. Még azokat sem, amikben megjelentem. Nem vitt rá a lélek és az érdeklődés. Nagyobb lélegzetvételű történetekhez szoktam, ahol meg a rövidebb 30-40 oldal és jön a következő, bosszantott. Bő lére eresztett, fantasztikummal túlbunjánzó valamik, elvetélt szinapszisok, amik regénynek álmodták magukat de csak novellapályázatokig jutottak.
Miközben a novella és regény forma nem vetélytárs, nem alá vagy fölérendelt epikai műfaj. Bennem a hiba, az előítélet. A jó szöveg félretolja az ellenérzéseimet. A kevésbé jóknak viszont nincs menekvés.
Aztán egy kötet erejéig beváltottam a szinte sohát. Mert a kellően rövid de remekbe írt szöveg visz magával, és amit sff terén irritálónak találtam, ezt így ebben a formában már nem.

[Andras · Rating 5 out of 5]

I try to describe the books I read in english only, but th best way to describe this one is: ez odabasz.
To elaborate a bit further, I found much less "greyness" than I expect from hungarian prose, which is great; even more important - I did not expect any laughs from this book, but it delivered a surprising amount of oddly funny moments.
Thanks Edina :)