De ki engedheti meg magának, hogy szabadon érezhessen akármit, ha figyelő szemek követik mindenhová? Hogy érezhet szabadon az ember egy kicsi településen? Szabályok kötik az embereket, megszólják azt, akinek a viselkedése nem konform, ezért mélyre szorítjuk dühünket, ami kelepcébe zárva viszont egyre csak rothad és növekszik bennünk. És aztán szemmel verünk, rosszat kívánunk, ütünk, gázolunk, ártunk. Felborítják bennünk az egyensúlyt a sok ördögök, nem látjuk tőlük, hol a határ, s ha nem tudunk mit kezdeni szorító érzelmeinkkel, kiszabadulnak, megtörténik velünk a legrosszabbtól is rosszabb.
Azért azt le lehet szögezni így az elején, hogy ilyen jól összerakott első regényt ritkán lát az ember. Horváth Adél kötete első szinten nevezhető sima erdélyi faluregénynek pletykás vénasszonyokkal, bögyös pultoslánnyal, ivással, almás tésztával, fűkaszálással, disznóvágással. Ennek a szintnek is tök jó vibe-ja van, a szereplők működnek, a dialógusok gördülékenyek, szépen építik a transzszilván couleur locale-t. És akkor erre rétegződik rá a természetfeletti megtapasztalása, ami sötét fellegként terpeszkedik el a falu fölött. Eltűnt gyermekek, kétfejű bárányok, boszorkányok és farkasemberek surrannak be a hátsó kapun, és az a fránya köd sem unja meg, hogy minden éjjel beterítse az utcákat. Horváth marha jól keni el a valósághatárokat, játszik az olvasóval, aki egyre kevésbé tudja eldönteni, hogy valóban sötét mágia irányítja a történéseket, vagy mindez csak babonaság, és a dolgok mögött egy jóval prózaibb emberi gonoszság áll. Közben meg alighanem az igazság a kettő közt félúton van: a sötét mágia a hétköznapi rossz kiterjesztése, belőle táplálkozik, rajta hízik nagyra. A démon csak oda megy, ahol várják.