Fábián a maga megemésztetlen múltjával felszáll a vonatra, és leszáll egy Tarr Béla filmben. Dragomán György első regénye igazi első regény, valódi garázsirodalom: kicsit kócos, kicsit pozőr, és egyértelműen kitapinthatóak a szövegben bizonyos nagy elődök hatásai (a Sinistra körzet-re és Az ellenállás melankóliájá-ra egyértelműen ráismerni véltem). De ez mind megbocsátható, mert az az aprólékos gonddal kidolgozott atmoszféra, amit az író megsüvegelendő következetességgel dolgoz bele a szövegbe, viszi a hátán az egész miskulanciát. A pusztítás könyve tulajdonképpen krimi noir a havasokból, egy metafizikai bűnregény a szokásos megtört lelkű, de nem reménytelen idegennel, és egy lenyűgöző főgonosszal – a kormányzóval, aki maga a pusztítás géniusza, a kegyetlen, rombolva teremtő Isten allegóriája. Vannak még benne nők, sötét, köd, hideg és temetetlen múlt – minden, ami kell.
Hibája leginkább az, hogy bár Dragomán nagyon elkapja a hangulatot, de úgy érzem, egy idő után nem tud mit kezdeni vele, nem tudja, hogyan tovább. Gondolom, megvan a fejében, mivel szándékszik lezárni ezt a pokoli kirándulást, csak épp addig még van pár oldal. Ez a törököt fogtam, de nem ereszt tipikus esete: annyira szeretné életben tartani a szöveg alaphangját, hogy újra és újra szükségét érzi az atmoszféra megerősítésének, szereplői ismételten elmondják, amit már elmondtak egyszer-kétszer, csak más szavakkal: sejtetik a titkot, a borzalmat, csak hát a túl sokszor sejtetett titok már rögtön nem tűnik olyan titokzatosnak, és a borzalom sem annyira borzalmas. Lehet, az írónak ennyi hangulatfestő jelenet volt a tarsolyában, és nem volt szíve kihagyni egyiket sem… pedig ezt a leckét talán érdemes lett volna Bodor Ádámtól eltanulni: hogy egy erős beállítás nagyobb hatást kelt, mint három kevésbé erős. De nem nagy gond ez sem. Erre a könyvre ettől függetlenül úgy fogok emlékezni, mint figyelemre méltó bemutatkozásra egy markáns tollú prózaírótól, aki jó úton halad a világhír felé. Én drukkolok neki.