Itt van ez a kukorica közt született árva gyerek, a Jancsi. Olyan, mint bármelyikünk. Szereti a vaníliafagyit, no meg a tűzrőlpattant menyecskéjét, Iluskát. Munkája is van: plüssöket terelő juhász. (Ami nyilván bővebb kifejtésre szorul.*) Életfilozófiája egyszerű: amíg van vaníliafagyi, Ilus és terelendő plüss, addig majális az élet, és nem kell foglalkozni azzal, ha Károly király közben egyfajta neosztálinista uralmat gyakorolva tizedeli saját népét. Hisz Károly király jó király, ő véd meg minket a gaz kutyafejű tatároktól, akik különben megennének minket reggelire, ebédre és vacsorára. Persze kutyafejűt senki nem látott Magyarhonban, de ha Károly király azt mondja, akkor biztos vannak, mint ahogy a gazdasági szárnyalás is biztos létezik - ha nem is érezzük -, ugyanezen logika alapján. Szóval Jancsi elvan, mint a befőtt, ám egyszer csak beüt a krach: a plüssöknek nyoma vész, és Ilusra is rátenyerel a rendszer. Jancsi pedig vagy János vitézzé neveli át magát, vagy kinyiffan ő is, mint a többi rendszerellenség.
Csurgó Csaba nagyot húzott, amikor Kukoricza János történetét pécézte ki magának. Jó, hát ezzel nagyjából el is vesztegette reményét arra, hogy Josh Whedon valaha is hollywoodi kasszarepesztő mozit rendezzen sztorijából, ugyanakkor mi magyarok örülhetünk. Alapműveltségünk ugyanis - jó esetben - tartalmazza a János vitézt, tudásbázisunknak nem idegenek az olyan szavak, mint a "kutyafejű", az "óriások", vagy épp Tündérország. Ezeket a fogalmakat pedig Csurgó kreatívan ülteti át a kortárs fantasy nyelvére, teljesen új minőséget hozva létre. Az így létrejött cucc pedig valami cyberpunk népszínmű, sok akcióval és szerelemmel, szerethető figurákkal és sok-sok hősiességgel. És ami a lényeg: szabadságvággyal. Mert bizony a regény igazi szíve nem is annyira "jánosvitézi", sokkal inkább a Petőfi-féle "forradalmi költő"-mítoszhoz nyúlik vissza. Hogy "szabadság, szerelem, e kettő kell nekem", meg hogy az "ágyban, párnák közt halni meg" az pfffff, bezzeg a fúvó paripák! Meg a csatamező! Attól lesz János a Jancsi!
Bírtam. Apróbb hibák azért voltak. Azt például nem tudta velem elhitetni a szerző, hogy Ilus ugyanúgy szerelmes Jancsiba, mint Jancsi belé - viszonyukat sajátosan féloldalasnak érzékeltem. Kicsit zavaróbb volt Csurgó akciófétise. Komolyan, a kötet második felében már olyan érzésem volt, hogy a szöveg azért kezd unalmassá válni, mert túl izgalmas akar lenni. Az újabb és újabb hihetetlen kalamajkák, majdnem kipurcanások egyes szakaszokban már a világépítés ellen dolgoztak, kifejezetten elnyomták a regény atmoszféráját. Ám ezzel együtt ez egy páratlanul ötletgazdag, megkapó kötet lett, igazi gyöngyszem, vagy, hogy stílszerű legyek: rózsa, rózsa, rózsaszál. Hogy úgy mondjam.
* A plüssök nem akármilyenek ám: mesterséges sütnivaló van bennük. Amúgy cukik, különösen a polip. Sajnos van egy nagy hibájuk: egy Frida nevű tízéves lány birtokában vannak, akinek apja a rendszer büntető ökle, és egyben a titkosrendőrség gonosz vezetője, az Ezredes. Ők ketten amúgy (és mellesleg) a kötet antagonistái, és elég jól vannak megírva ahhoz, hogy az ember ne szűnjön meg veszettül rühellni őket. Különösen Frida figurája van kiemelkedően odatéve. (Az Ezredes, valljuk meg, hozzá képest tucatgonosz, a "gonosz vagyok, mert csak" típus jellegzetes példája.)