Ez volt az első könyvem Hamvas Bélától.
És nagyon vágytam rá, mert gyakran idézik, olyan okosakat és szépeket mond, és úgy megragadja a pillanatot, meg a lélek rezdüléseit – ezek voltak a prekoncepcióim. Meg még az, hogy lehetünk mi jó barátok, hiszen sok ismerősöm emlegeti áhítattal a nevét.
Nos, nem lettünk barátok, Hamvas és én. Mert ha valamitől felmegy bennem a pumpa, akkor az, amikor a keresztyén Isten-élmény, vagy még inkább az Istenhez vezető út egy a sok közül a felsorolásban, annak is a végén. Aki így tekint rá, szvsz totálisan félreérti. Főleg a mai ref.kalauz igéje szerint (Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam”) ez tévút, hogy be lehetne sorolni a keresztyén imádságot a meditáció egyik fajtájaként, vagy hogy a megtérés az hasonló lenne a buddhista megvilágosodáshoz.
Ah, mindegy, nem fejtegetem tovább, mert aki érti, érti, aki meg nem, azzal én nem fogok leállni vitatkozni hit-kérdésről.
Mindenesetre ez most nekem nagyon nem azt adta, amit vártam tőle.
Fogok még olvasni Hamvas Bélát, mert ennyi légy barátom nem tévedhet, de most ez nagyon nem az volt, amire számítottam.