A felbolydult, napról napra változó világhelyzet Sándor Iván regényének színtere. Alakjainak sorsa, története felidézi a sötét múltat és a bizonytalan jövőt is. Ezt játszatja el a Raktár Teátrum Igazgató-Rendezője kis színpadán. Erről ad hírt a másik főszereplő, a Lex-ikon portál tudósítója. Körülöttük színészek, szerkesztők, levéltárosok, festők, a hatalom emberei és kiszolgálóik, élők, holtak körtánca. Sándor Iván sűrített-tömörített regénypoétikájával minderről képek, álmok, emlékek, ősi relikviák összhangzásában szól.
Nem olvastam még Sándor Iván regényt, ami ennyire közel állt volna hozzá, hogy lírai produktumnak tekintsem. Talán mert itt a legnehezebb egyetlen történetszálat kiemelni – inkább különböző történetek ornamentikus egymásba fonódását látjuk. Összemosódó idősíkok és elbeszélői pozíciók teszik próbára az olvasó figyelmét, elhalványulnak a szintek közötti határok. Mindez olyan prózát teremt, ami valahogy egyszerre zsúfolt és eseménytelen - sok dolog történik benne, de mintha semmi sem történne igazán. A líraszerűséget erősíti Sándor sűrítő technikája is – amikor cirka száz oldalba zsúfol bele ennyiféle kérdést és gondolatot, mindezt egy kifejezetten minimalista, már-már vázlatszerű nyelvvel, akkor az ember biztos lehet benne, hogy minden egyes leírt szónak jelentése és jelentősége van.
De lehet, hogy legnagyobb jelentősége annak van, ami ki se lett mondva. A hiánynak.