What do you think?
Rate this book
Himmel und Hölle. Jenseitsglaube von der Antike bis heute.
Dieses Buch geht den Schilderungen von Hades und Hölle, Himmel und Paradies nach, die sich in antiken und frühchristlichen Zeugnissen finden, um dann die Geschichte des Jenseitsglaubens über Spätantike und Mittelalter bis in das Denken der Gegenwart zu verfolgen. Auch jene Denker kommen hier zu Wort, die sich, von philosophischen Überlegungen oder moderner Naturwissenschaft beeindruckt, vom Jenseitsglauben abwenden.
128 pages, Paperback
First published March 1, 2003
4 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 of 1 review
May 8, 2024
Az úgy volt, hogy elfelejtettem berakni tartalékkönyvet, amikor elindultam dolgozni. Tragédia! Szerencsére mindig van nálam tartalék-tartalékkönyv, jól elsüllyesztve a táska oldalzsebében – ez praktikusan mindig egy oldalzsebbe való, kisméretű kiadvány. Pont mint ez a kötet itt. És a nap máris meg volt mentve!
Lang kötete a túlvilággal kapcsolatos elképzelések összefoglalása az antikvitásól napjainkig, megjelent a Corvina Tudástár sorozatában, ami egy csecse kis sorozat, oldalzsebbe való. Klasszikus ismeretterjesztő munka: tömör, informatív zanzája egy széles érdeklődésre számot tartó témának. Mert ugye a túlvilág sokak fantáziáját izgatja. Hisz mekkora pazarlás lenne egy olyan létezés, ahol komplex, autonóm individuumunk (amit hányaveti módon nevezzünk e helyütt léleknek) a testünkkel együtt semmivé foszlik! Hát akkor miért feccölünk bele annyi melót? A különböző túlvilág-elképzeléssel már jóval a kereszténység előtt léteztek, nagyjából a vallásokkal egyidősek. A görögök például a Hádészba utalták a holt lelkeket, ahol azok többnyire senyvedeztek meg darvadoztak. Persze a hellének érezték, nem túl igazságos mindenkit ugyanannak a tortúrának alávetni, úgyhogy egyfelől létrehozták a nagyon rosszaknak a Tartaroszt (a Pokol előképét), a nagyon jóknak pedig az Elíziumot, a „boldogok szigetét”. Ezzel egy nagyon emberi igénynek tettek eleget, jelesül annak, hogy ha már itt a Földön szemmel láthatóan a kapzsiság, az erőszakosság, no meg a rosszindulat kifizetődik, akkor legalább a túlvilágon hadd kapjanak a pofájukra a gonoszok. Ettől, úgy fest, helyreállt a lelki békéjük. Mondjuk tegyük hozzá, a másik opció, az Elízium meglehetősen zártkörű klub volt, elég nehezen lehetett bekerülni, kábé Heraklész kellett legyen az emberfia, ha ott akarta eltölteni az elhunyást követő évszázadokat. Dúlt a protekció ott is.
Persze bizonyos fokú demokratizálódás azért elkezdődött: a görög mennyország lassacskán levitte a felvételi ponthatárokat, és egyre többeknek megnyitotta kapuit. Aztán jöttek a keresztények, és mindent felborítottak. Tegyük hozzá, rengeteg dolgot átemeltek a görögöktől és a latinoktól, ám alapvető változásokat is eszközöltek. Például addig - legalábbis elméletben - lehetséges volt meglépni az Alvilágból (gondoljunk Orpheusz kalandjára), amit földrajzilag létező helyként képzeltek el, ám a keresztények játékba hozták az „örökké tartó jutalom/büntetés” fogalmát, a Paradicsomot pedig egy lényegesen elvontabb, világon túli létezésként fogalmazták meg, ahonnan nincs visszaút. Még ennél is fontosabb, hogy az üdvözülést az Istenben való hittel kötötték össze – aminek mellékhatása az lett, hogy még a kereszteletlen csecsemőktől is megtagadták a Mennyeknek Országát. (Ezzel a csúfsággal amúgy a katolikus egyház csak 2007-ben számolt le.) Akárhogy is, a kereszténység is úgy volt vele, hogy a Paradicsom kevesek kiváltsága. A mártírok mint élcsapat persze oda jut, de a többség a Pokolban szaunázhat*. Bár az is igaz, hogy a középkor puhított az elképzelés szigorán, és kitalálta a Purgatóriumot, ezt a tranzitzónát, ahol a lelkek megtisztulnak bűneiktől, és alkalmassá válnak a mennyországi migrációra. A rossz nyelvek szerint amikor ezt az újítást a katolikusok bevezették, a sok pénz lebegett a szemük előtt, amit le tudnak majd gombolni azokról a hívőkről, akik jó pénzért imákat vásárolnak majd, szeretteik túlvilági kínlódását megrövidítendő.
Persze mind a Mennyország, mint a Pokol képe folyamatosan változott. Kezdem a Mennyországgal. Hisz mit is csinál az ember a Mennyországban? Hát az egyik lehetőség, hogy az idők végezetéig bámulja Istent, mint egy végtelenített Netflix-sorozatot, és gyönyörködik benne. Dante például ezt a verziót énekelte meg az Isteni Színjáték unalmasabbik, Paradicsomról szóló részében. Ezt hívjuk teocentrikus elképzelésnek, aminek bizony olyan vadhajtása is kialakult, hogy a mennyben majd mást sem teszünk, mint magának a Teremtőnek éneklünk dicsőítő dalokat**. Természetesen sokáig ez volt a hivatalos álláspont, ám létezett egy úgynevezett antropocentrikus Paradicsom-vízió is, ami a reneszánsz idején terjedt el. Ennek hirdetői abból indultak ki, hogy ha egyszer a menny a tökéletes megszabadulás helye, akkor a lélek sem korlátozható arra, hogy csak ezt vagy azt tegye – hanem szabadon csinál majd ott mindent. Barátkozik, rokont látogat, angyalokkal frizbizik, ízlés szerint. Én ezt támogatom.
A Pokolban meg ugye az van, hogy zúzzák a lelkeket kegyetlenül. Jaj annak, aki ide kerül! Ebben a Pokol-képben amúgy nem ritkán tetten érhető az egyházatyák szadizmusra és bosszúállásra való hajlama is: egyesek odáig is elmentek, hogy a mennyországbéli gyönyörök egyikének tartották, hogy nézhetjük, miképp belezik ki a kárhozottakat az ördögök. A moralisták és a materialisták azonban idővel elkezdték kikezdeni a hagyományos értelmezést. Egyfelől elővették az órigenészi érvet, hogy a kegyelmes Istennel összeegyeztethetetlen az örök büntetés fogalma – hisz vagy kegyelmes, vagy örökké büntet. Másfelől pedig (például Bergyajev) arra hívta fel a figyelmet, hogy a Pokollal való fenyegetés voltaképpen erőszak, ami a terror eszközével akar minket rávenni arra, hogy jó döntést hozzunk, ám a kikényszerített jó döntés értéktelen. Mások pedig azt pedzegették, hogy ez az egész túlvilág-mizéria tulajdonképpen a hatalom eszköze arra, hogy konzerválja a fennálló állapotokat: a Pokollal való fenyegetés egyfelől sakkban tartja a jónépet, másfelől pedig azzal hitegeti, hogy a gonoszok majd a másvilágon úgyis meglakolnak, ebben az életben a paraszt viszont csak tűrjön.
A felvilágosodással és a természettudományos ismeretek fejlődésével a Menny és a Pokol jelentősége is csökkenni látszott. Egyre többen vallották, hogy a lélek igazából nem is halhatatlan, fogadjuk el, hogy megsemmisülvén visszacirkulálunk Természet Anyácskába, és nincs ezzel semmi gond***. Az egyházi gondolkodók pedig kénytelenek voltak némi rugalmasságról tanúbizonyságot tenni. Tulajdonképpen visszavonulót fújtak: egyre kevesebb szó esett arról, hogy a túlvilág megismerhető, körülírható lenne, inkább csak valamiféle absztrakt dologként beszéltek róla, amivel kapcsolatban az ember nem tehet mást, mint hisz benne, aztán majd meglátja.
Tulajdonképpen én se tudok jobb zárszót mondani. Mint hogy: majd meglátjuk.
Ui.: el ne felejtsek új tartalék-tartalék könyvet betenni!
* Naná, hogy Szent Ágoston volt ebben is a ludas. Akkoriban ugyanis kétféle elgondolás létezett a Pokollal kapcsolatban. Az egyik Órigenészé, aki nem fogadta el, hogy Krisztus szeretetével összeegyeztethető egy hely, ahol a lelkek örökké szenvednek. A másik pedig Ágostoné, aki szerint gyengeség azt hinni, hogy az Úr nem eléggé tökös végtelen ideig szadizni azokat, akik megérdemlik – vagy nem érdemlik meg, de mindenesetre nincsenek megkeresztelve. Sajnos Ágoston elképzelése diadalmaskodott.
** Szerintem az, aki ezt a hülyeséget kitalálta, valójában nagyon lenézi Istent – úgy véli, egy végtelen hatalmú lénynek nem lehet más vágya, mint hogy alárendeltjei a seggét nyalják. (Hát, gondolom, mindenki magából indul ki.) Másfelől abban is kételkedem, hogy a Jóisten arra vágyik, hogy én a kappanhangommal dalolásszak neki. Vagy a mennyet úgy kell elképzelni, mint az X-faktor döntőjét? Szent Péterék először elénekeltetnek veled valamit, ha jól nyomod, nyitják a kaput, ha rosszul, feltöltik a youtube-ra, hadd röhögjenek rajta az angyalok?
*** Ez a gondolat persze nem keverendő össze a reinkarnációtannal, ami amúgy az ókorban igen népszerű volt, és ma is (a buddhizmus közvetítésével) újra közszájon forog.
Lang kötete a túlvilággal kapcsolatos elképzelések összefoglalása az antikvitásól napjainkig, megjelent a Corvina Tudástár sorozatában, ami egy csecse kis sorozat, oldalzsebbe való. Klasszikus ismeretterjesztő munka: tömör, informatív zanzája egy széles érdeklődésre számot tartó témának. Mert ugye a túlvilág sokak fantáziáját izgatja. Hisz mekkora pazarlás lenne egy olyan létezés, ahol komplex, autonóm individuumunk (amit hányaveti módon nevezzünk e helyütt léleknek) a testünkkel együtt semmivé foszlik! Hát akkor miért feccölünk bele annyi melót? A különböző túlvilág-elképzeléssel már jóval a kereszténység előtt léteztek, nagyjából a vallásokkal egyidősek. A görögök például a Hádészba utalták a holt lelkeket, ahol azok többnyire senyvedeztek meg darvadoztak. Persze a hellének érezték, nem túl igazságos mindenkit ugyanannak a tortúrának alávetni, úgyhogy egyfelől létrehozták a nagyon rosszaknak a Tartaroszt (a Pokol előképét), a nagyon jóknak pedig az Elíziumot, a „boldogok szigetét”. Ezzel egy nagyon emberi igénynek tettek eleget, jelesül annak, hogy ha már itt a Földön szemmel láthatóan a kapzsiság, az erőszakosság, no meg a rosszindulat kifizetődik, akkor legalább a túlvilágon hadd kapjanak a pofájukra a gonoszok. Ettől, úgy fest, helyreállt a lelki békéjük. Mondjuk tegyük hozzá, a másik opció, az Elízium meglehetősen zártkörű klub volt, elég nehezen lehetett bekerülni, kábé Heraklész kellett legyen az emberfia, ha ott akarta eltölteni az elhunyást követő évszázadokat. Dúlt a protekció ott is.
Persze bizonyos fokú demokratizálódás azért elkezdődött: a görög mennyország lassacskán levitte a felvételi ponthatárokat, és egyre többeknek megnyitotta kapuit. Aztán jöttek a keresztények, és mindent felborítottak. Tegyük hozzá, rengeteg dolgot átemeltek a görögöktől és a latinoktól, ám alapvető változásokat is eszközöltek. Például addig - legalábbis elméletben - lehetséges volt meglépni az Alvilágból (gondoljunk Orpheusz kalandjára), amit földrajzilag létező helyként képzeltek el, ám a keresztények játékba hozták az „örökké tartó jutalom/büntetés” fogalmát, a Paradicsomot pedig egy lényegesen elvontabb, világon túli létezésként fogalmazták meg, ahonnan nincs visszaút. Még ennél is fontosabb, hogy az üdvözülést az Istenben való hittel kötötték össze – aminek mellékhatása az lett, hogy még a kereszteletlen csecsemőktől is megtagadták a Mennyeknek Országát. (Ezzel a csúfsággal amúgy a katolikus egyház csak 2007-ben számolt le.) Akárhogy is, a kereszténység is úgy volt vele, hogy a Paradicsom kevesek kiváltsága. A mártírok mint élcsapat persze oda jut, de a többség a Pokolban szaunázhat*. Bár az is igaz, hogy a középkor puhított az elképzelés szigorán, és kitalálta a Purgatóriumot, ezt a tranzitzónát, ahol a lelkek megtisztulnak bűneiktől, és alkalmassá válnak a mennyországi migrációra. A rossz nyelvek szerint amikor ezt az újítást a katolikusok bevezették, a sok pénz lebegett a szemük előtt, amit le tudnak majd gombolni azokról a hívőkről, akik jó pénzért imákat vásárolnak majd, szeretteik túlvilági kínlódását megrövidítendő.
Persze mind a Mennyország, mint a Pokol képe folyamatosan változott. Kezdem a Mennyországgal. Hisz mit is csinál az ember a Mennyországban? Hát az egyik lehetőség, hogy az idők végezetéig bámulja Istent, mint egy végtelenített Netflix-sorozatot, és gyönyörködik benne. Dante például ezt a verziót énekelte meg az Isteni Színjáték unalmasabbik, Paradicsomról szóló részében. Ezt hívjuk teocentrikus elképzelésnek, aminek bizony olyan vadhajtása is kialakult, hogy a mennyben majd mást sem teszünk, mint magának a Teremtőnek éneklünk dicsőítő dalokat**. Természetesen sokáig ez volt a hivatalos álláspont, ám létezett egy úgynevezett antropocentrikus Paradicsom-vízió is, ami a reneszánsz idején terjedt el. Ennek hirdetői abból indultak ki, hogy ha egyszer a menny a tökéletes megszabadulás helye, akkor a lélek sem korlátozható arra, hogy csak ezt vagy azt tegye – hanem szabadon csinál majd ott mindent. Barátkozik, rokont látogat, angyalokkal frizbizik, ízlés szerint. Én ezt támogatom.
A Pokolban meg ugye az van, hogy zúzzák a lelkeket kegyetlenül. Jaj annak, aki ide kerül! Ebben a Pokol-képben amúgy nem ritkán tetten érhető az egyházatyák szadizmusra és bosszúállásra való hajlama is: egyesek odáig is elmentek, hogy a mennyországbéli gyönyörök egyikének tartották, hogy nézhetjük, miképp belezik ki a kárhozottakat az ördögök. A moralisták és a materialisták azonban idővel elkezdték kikezdeni a hagyományos értelmezést. Egyfelől elővették az órigenészi érvet, hogy a kegyelmes Istennel összeegyeztethetetlen az örök büntetés fogalma – hisz vagy kegyelmes, vagy örökké büntet. Másfelől pedig (például Bergyajev) arra hívta fel a figyelmet, hogy a Pokollal való fenyegetés voltaképpen erőszak, ami a terror eszközével akar minket rávenni arra, hogy jó döntést hozzunk, ám a kikényszerített jó döntés értéktelen. Mások pedig azt pedzegették, hogy ez az egész túlvilág-mizéria tulajdonképpen a hatalom eszköze arra, hogy konzerválja a fennálló állapotokat: a Pokollal való fenyegetés egyfelől sakkban tartja a jónépet, másfelől pedig azzal hitegeti, hogy a gonoszok majd a másvilágon úgyis meglakolnak, ebben az életben a paraszt viszont csak tűrjön.
A felvilágosodással és a természettudományos ismeretek fejlődésével a Menny és a Pokol jelentősége is csökkenni látszott. Egyre többen vallották, hogy a lélek igazából nem is halhatatlan, fogadjuk el, hogy megsemmisülvén visszacirkulálunk Természet Anyácskába, és nincs ezzel semmi gond***. Az egyházi gondolkodók pedig kénytelenek voltak némi rugalmasságról tanúbizonyságot tenni. Tulajdonképpen visszavonulót fújtak: egyre kevesebb szó esett arról, hogy a túlvilág megismerhető, körülírható lenne, inkább csak valamiféle absztrakt dologként beszéltek róla, amivel kapcsolatban az ember nem tehet mást, mint hisz benne, aztán majd meglátja.
Tulajdonképpen én se tudok jobb zárszót mondani. Mint hogy: majd meglátjuk.
Ui.: el ne felejtsek új tartalék-tartalék könyvet betenni!
* Naná, hogy Szent Ágoston volt ebben is a ludas. Akkoriban ugyanis kétféle elgondolás létezett a Pokollal kapcsolatban. Az egyik Órigenészé, aki nem fogadta el, hogy Krisztus szeretetével összeegyeztethető egy hely, ahol a lelkek örökké szenvednek. A másik pedig Ágostoné, aki szerint gyengeség azt hinni, hogy az Úr nem eléggé tökös végtelen ideig szadizni azokat, akik megérdemlik – vagy nem érdemlik meg, de mindenesetre nincsenek megkeresztelve. Sajnos Ágoston elképzelése diadalmaskodott.
** Szerintem az, aki ezt a hülyeséget kitalálta, valójában nagyon lenézi Istent – úgy véli, egy végtelen hatalmú lénynek nem lehet más vágya, mint hogy alárendeltjei a seggét nyalják. (Hát, gondolom, mindenki magából indul ki.) Másfelől abban is kételkedem, hogy a Jóisten arra vágyik, hogy én a kappanhangommal dalolásszak neki. Vagy a mennyet úgy kell elképzelni, mint az X-faktor döntőjét? Szent Péterék először elénekeltetnek veled valamit, ha jól nyomod, nyitják a kaput, ha rosszul, feltöltik a youtube-ra, hadd röhögjenek rajta az angyalok?
*** Ez a gondolat persze nem keverendő össze a reinkarnációtannal, ami amúgy az ókorban igen népszerű volt, és ma is (a buddhizmus közvetítésével) újra közszájon forog.
Displaying 1 of 1 review