Az örök székely

by Ágnes Magyary

Magyary Ágnes fantasztikus fordulatokban gazdag regényében egy székelyföldi faluban furcsa biciklis idegenre figyelnek fel a helyiek, aki cilinderben, napszemüvegben, biciklisnadrágban és frakkban ül a drótszamáron, azonban a frakk alatt nem visel semmit. És ha ez nem lenne elég, még megáll az idő is, amely az 1700-as évek óta amúgy is csak araszolgatott errefelé. A falusiak megrémülnek, azt hiszik, az ördöggel van megint dolguk, aki már korábban is járt ezen a vidéken. Magyary Ágnes karneváli regényében helyben és időben vagyunk, pontosabban szabadon utazunk korok, tájak és figurák között a történelmi Magyarország kulisszái és legendáriumai között. Az egyik pillanatban még a 18. században járunk, aztán 1849 után, majd pedig Ady Endre korában. A szerző a történelem állandóságaival és variációival ugyanúgy játszik, mint az olvasó kíváncsiságával és fantáziájával; vagy éppen az archaikussal és a posztmodernnel. Az irodalmi utaláshálókban is gazdag szöveg mögül pedig kirajzolódik Közép-Európa jellegzetes, groteszk, mágikusan realista életvilága, sorsközössége. Mintha Gabriel García Márquez és Esterházy Péter írásművészete találkozna valahol Csíkban.

320 pages, Paperback

First published April 4, 2024

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Magyarynak lehet valami beakadása az idővel. A másik általam olvasott könyve így kezdődik: „Az idő olyan, mint a mákos laska.” Ennek pedig ez az első mondata: „A szokatlan öltözetű férfi megállította az időt.” Ágnes, Ágnes – csóválja fejét az Idő -, mit akarsz te tőlem folyton?

Igazából semmi rosszat, szerintem.

Az amúgy tényleg sajátos, ahogy Magyary a narratív időt kezeli. Itt van ugye a címszereplő és egyben központi karakter, az „örök székely”, Sándor Zsigmond bátyánk, aki vagy fél évezrede egyszerűen nem tud meghalni. Akar az istenadta, de nem megy neki. Az ő személyében összefolyik az idő – hisz ha valaki bő ötszáz esztendeig eszi a Jóisten kenyerét, és közben bőséggel szörpöli mellé a pálinkát, akkor bizony megkeverednek a dolgok. Jönnek-mennek a percemberek, tomoripálok, máriateréziák meg adyendrék, nem káptalan Zsigmond feje, hogy megjegyezze, melyik mikor vetődött elé.

Van azért egy fő konfliktus, vagy legalábbis egy olyan konfliktus, amit bátortalanul annak mernék nevezni – mégpedig egy generációkon átívelő vita Sándor Zsigmond és a Szádeczky-família között. Csak hát ugye amíg Zsigmond az örökkévalóságban kóvályog, addig Szádeczkyék nem, ezért az egész szerencsétlen Szádeczky Palin csapódik le, aki odapottyan Székelyföldre, és azt se tudja, ki hány kiló. Meg hát amúgy is: meg van a maga baja a XXI. század ezen árva gyermekének. Ez a konfliktus lassan halad előre, olyan lassan, hogy az már egy helyben toporgásnak tűnhet – de közben a másodlagos narratív idő csak úgy vágtázik. Mégpedig azért, mert nyakra-főre sorjáznak a különböző anekdoták Zsigmond életéből, amelyek központjában a címszereplő és a csavaros eszű Ördög örök szkanderezése áll. Ezekben a történetekben aztán van minden: nemváltás, fává változás, fejtetőre állt templom, csupa olyan elem, ami arcul pöki a formállogika összes szabályát. Naná, hogy arcul pöki – hisz amikor egy regény központi karaktere az Ördög, akkor nincs szükség logikára. Ha bármi történik, ami ellenkezik a valóságérzékelésünkkel, rá tudjuk fogni a patásra: ne rám nézzetek, ő csinálta. Kényelmes írói helyzet. És egyben kínos írói helyzet – mert az Ördög nem csak Zsigmonddal packázik ám, hanem az íróval is. Áttöri a negyedik falat, és beletenyerel az író kéziratába, szegény Magyary pedig kénytelen egy ponton megfenyegetni saját karaktereit, hogy kiírja őket a regényből, ha nem moderálják magukat.

Anarchista próza, igazi termékeny narratív káosz. Magyary szemmel láthatóan élvezi saját szabálynélküliségét, lubickol az abszurd ötletekben és fordulatokban – de közben nem feledi, hogy itt azért valójában, valahol mélyen nagyon komoly dolgokról van szó. Mégpedig az egzisztenciális magányról, a lét elviselhetetlen könnyűségéről. Ez a szál pedig ott van búvópatakként a bolondságok alatt, és ad egy finom szépséget a kaotikus struktúrának.

(Az értékelő a Merítés prózazsűrijének tagja)

[fulbea · Rating 5 out of 5]

Székelydályán minden a feje tetejére áll, nem csak a templom. Az ördög nem nyugszik, Pali menekül Pestről, Zsiga bá kénytelen otthagyni a pincéjét, az idő is hanyatdől, hát nem csoda ha a történet is ugra-bugrál térben s időben.

De a jó öreg(!) Sándor Zsigmond összefogja ezt a széjjellibbentett mese folyamot, mert nála jobban senki nem ismeri a csíziót.
Ebben a történetben Zsiga bá a végtelenségig ráér mindenre, mert nem bír meghalni. Olyan “tamásiáronos” székelybe ojtott örökéletű Christopher Lambert-féle Hegylakó a főhősünk, aki megcsiklandozza a történelmet, szájonvágja az Ördögöt, és ki nem állhatja a Lajosokat.
Zsiga bával végig robogjuk a történelem nagy eseményeit századokon át, az ő sajátos nézőpontjából megismerjük a Sándor és Lukács családot, a sorsfordító pillanatokat, és Dálya lakóit. Képbe kerül a Csíki Székely Krónika, a nők boszorkányos képessége, és a történelmi századok lényeges összefüggései, melyet Zsiga bá nem rest, és megoszt velünk, hogy mi már okuljunk belőle.

Egy ízig-vérig mágikus székely mesefolyamot élvezhet, aki elolvassa Magyary Ágnes könyvét. Lendületes, gazdag nyelvezetű, vicces, fanyar humorú, groteszk poénokkal teli, fordulatos cselekményű írás. Összefonta a történelmi szálakat az ördögi kiszámíthatatlansággal, és a XXI. századi valóság-értelmezéssel.
Rég szórakoztam ilyen jól!

[eme · Rating 4 out of 5]

Hááát, ez vagy valami, vagy megy valahova, mondaná Sándor Zsiga bátyánk. Én a valaminél maradok, mert úgy tűnik, bármi legyen is az, nem igazán megy valahova. Merthogy itt, kérem, az idő megállt, és a tér sem megy semerre. Kifordult a világ önmagából, és a kedd este hét sem időpont már, hanem állapot.

De ha már úgy esett, hogy az 1711 óta csak vánszorgó idő egyet zökkent, és hirtelen úgy döntött (fenét, úgy döntettek vele), hogy eddig és ne tovább, legalább nézzünk kicsit körül. Nem sietünk sehová. Nem sürget semmi.
Na szóval, Annuska kiöntötte az ol…, akarom mondani: egy szokatlan öltözetű alak bekarikázott a székely faluba, és megállította az időt (nem lehet elégszer hangsúlyozni). És ugye, akar a fene bonyodalmakat, kinek hiányzik a hétköznapok borzolása és az idegek cibálása. Meg kell oldani a problémát, haladéktalanul. Ehhez meg ki a legmegfelelőbb személy? Az, aki él, de hivatalosan nem létezik, aki évszázadokon át túljárt a hatóságok eszén, aki sosem tudott a fenekén ülni, és mindig ott kellett legyen, ahol valami történik, valami jó kis hecc, felhajtás… de aki mégis irtózik a történelem nagy fejbekólintásaitól, úgyhogy nem sieti el a dolgokat. Néha nem baj, ha lekésik az ember egy mohácsi csatát, nem? Na szóval, eléggé izgága, de óvatos duhaj ez az emberke, néha maga az önellentmondás. Ja, hogy kiről beszélek? Hát Sándor Zsiga bátyánkról, ki másról, akinek egy évszázadba is beletelik, míg felócsudik a csalódásokból, összekapargatja szilárdnak hitt meggyőződései szilánkjait, és újra hinni és reménykedni kezd. Próbálja újratanulni a dolgok rendjét és logikáját. Persze igazából soha nem tanul. Soha. Semmit. Mert nincs érzékünk az időhöz meg a történelemhez. Mindent jól csinálunk, aztán valahogy minden balul sül el… Így megy ez.
Ja, és ne feledjem, Zsigánk poszttraumás stresszből fakadólag, állandó testi, lelki, szellemi alakváltásban, de mégis örökké változatlanul, írni kezd. Terápiás céllal, ejsze. Megírja a Csíki Székely Krónikát, hogy aztán jó nagy kalamajka keveredjen belőle. Vagy a Száz év magány 1764–1864-es verzióját (ford. Szádeczky Lajos). Ez is jó nagy kalamajka volt. Nem, nem bízunk a Lajosokban. Sem a Pálokban, az Adolfokban és a bricseszes nadrágos fehérnépekben meg végképp nem. Vigye el őket az Örd…
Na szóval, Zsigánk ír, kompilál, "valamiféle narratológiai hipnózisban tartja környezetét a képtelennél képtelenebb történeteivel". Ha már úgyis népmesei motívumok vagyunk a mindenkori távoli fővárosoknak, legyen a lúd kövér. Legyünk tényleg azok, magunk számára is. Konfabuláljunk össze magunknak történelmet, identitást. Írjuk és igyuk ki magunkat a valóság kizójanító unalmából. Mert pálinka mindenképp kell, meg végtelenített nyitvatartású kocsma. Anélkül nem megy. Ahogy elbeszélés nélkül sem.

Na, valahogy így. Ez a Sándor Zsigmond kelletik segítségül, hogy megoldódjon a biciklis fura alak rejtélye. Hogy az idő (és mindenki más) magához térjen a fejbekólintásból. És az a templom is valahogy álljon a sarkára. Mi ez a tótágas, kéremszépen?

Ha nem derült volna ki eddig: szerettem olvasni Magyary regényét (még akkor is, ha nem tartom a magasirodalom csimborasszójának). Jólesett az abszurd humora és jó kis egészséges iróniája. A sztorikra, anekdotákra, asszociációkra való építkezés. Az egész karneváli, időt kiakasztó zűrzavar, amely tényleg nem tudom, megy-e valahova. De talán nem is kell mennie – nem fejlődésregény ez, nem is ellen-fejlődéregény, inkább pikareszk. Szórakoztató játék kis posztmodern beütéssel, megidézett klasszikusokkal, népmesék, mítoszok és babonák elemeivel meg egy csipetnyi mágikus realizmussal megspékelve. Közben kapunk egy kis történelmi-helytörténeti gyorstalpalót is, elgondolkodunk kisember(ek) és hatalom, valóság és fikció, narráció és metafizika viszonyán, az egyéni és főleg közösségi identitásalkotás fölöttébb bonyolult kérdésein. Megismerjük az örök székelyt, minden előítélettel és sztereotípiával együtt. Tévelygünk egyet az erkölcsi züllésben leledző, puhány generációkat kinevelő, mindent relativizáló XX. és XXI. században is. Lemeszelt freskók, ezzel együtt elfeledett fejbekólintások, elveszített iránytűk. Helyettük meg… inkább nem is mondom. Szembeszállunk és vitatkozunk költőkkel, történészekkel, szociológusokkal. Dacolunk és bicskanyitogatunk. Fafejűsködünk és poénkodunk. Van itt minden, mint a búcsúban, kicsibarátom. De valahogy Sándor Zsigmondok is vannak még, minden zivataros évszázadokbeli lődörgések és kóválygások ellenére is. Jól jön ez azért, főleg, mikor szokatlan öltözetű alakok jelennek meg a faluhatáron. Mert sohase lehessen tudni…
(Állítsatok le, mert túlságosan belejöttem a kompilálásba. :D)