Én Németh Lászlót igazán annyira szeretem, hogy tőlem még ilyen magvas gondolatokat is megfogalmazhat, mint: férfiak=értelem, logika; nők=érzelem, empátia. De itt egy kicsit csalódtam.
Nem csak élettörténetre számítottam, de az ezzel járó mély, részletes ismerkedésre a főszereplővel. Ehelyett Eszter élete inkább csak a fonál ami összefűzi a fejezeteket és a szereplőket. Nem ő itt a fókusz, nem is lehetne, Eszter nem igazi. Eszter egy "angyal" egy végletekéig idealizált nő, csupa otthonteremtés, együttérzés, megbocsátás, béke, nyugalom. (Egyszer lesz Eszter Mérges!, az külön fejezetet érdemel és addigra az olvasó a maga reszéről már csomókban tépi a haját.)
Ilyen nincs. De mi lenne, ha lenne? Nézzük meg, dobjuk be ezt az ártatlant a valóságba, mire megy vele. Mihez kezd ezzel a sok lángelme férfival, a lobogásukkal és kiégésükkel. Nézzük csak, hogy fonná őket körbe szőlőlugasos idillel, csak hagynák már abba ezt az állandó világmegváltást. Odahallgatunk kicsit kávéfőzés közben a nagy ideáik, haragos érveik hangos csattanásaira. Az érveket, így női fejjel, nehéz követni, de annál pontosabban látjuk a mögöttük megbújó kis embert a gyengeségeivel. Ó, csak békülnének már ki, hogy kiülhessünk végre a teraszra borozni, hallgatni a tücsköt!
De a férfi az már csak ilyen, az nem bír a fenekén megülni, megy mindig politizálni, vállalkozást indítani (abban tönkremenni), könyvet írni, háborúzni, történelmet csinálni. Nincs az a mennyiségű süteményillat és önfeláldozás, ami ezeket lenyugtassa.