Kuszma's Reviews > Haverok, buli, Buddha

Egy ötlet még nem történet, ez nyilvánvaló. Görömbölyinek van egy pazar ötlete: fog egy halom, legkülönbözőbb élethelyzetű embert (norvégot, japánt, focibírót, hegymászót, katonát, gyakorló hippit, stb.), akik felkelnek reggel, élik a kis életüket, aztán a nap végén valamennyien kikötnek Dávid házibuliján. Ez eredeti gondolat, de nem áll össze történetté. Ami nem önmagában baj, mert ettől még lehetne kultkönyv, atmoszféraregény, ami megragadja egy generáció életérzését, a szabadságra és elfogadásra való nyitottságot. Azt, hogy képesek élvezni az őket körülvevő létezést, ellentétben azzal az öreg boomerrel a gangon, aki merészelte felnyomni őket a zsaruknál, csak mert kurvasok decibellel tolták hajnali kettőkor a szomszédban a Killing in the Name of-t. Meg belevizeltek a tujákba. Pedig mi másra való a tuja?


Hogy nem lesz generációs regény (szerintem), az azért van, mert minden lendületessége, frissessége mellett időnként hamisan szól. Ez különösen a párbeszédekben és a szereplők által elejtett világmagyarázatokban érhető tetten. Mindnyájan tudjuk, hogy az ember elképesztően szellemesnek és eredetinek tud tartani különböző mondatokat három fél unikum után – olyan mondatokat, amiket másnap, józanul nem tartana leírásra érdemesnek. Nos, ebben a könyvben a kelleténél több ilyen mondat van. Nem mentség, hogy a szereplők valóban részegen mondják őket, hisz az író – feltételezem – józanul jegyezte le az egészet, elvártam volna hát, hogy szelektálja meg a végeredményt. A jó kocsma- és buliregények mind így születnek, ettől válnak hitelessé: nem a szűretlen egésszel boldogítják az olvasót, hanem azt emelik ki, ami túlmutat önmagán. Legenda, hogy a részeg ember mindig szórakoztató*, olyan legenda, amit valószínűleg a részegek terjesztettek el.

A kötet második fele elszakad a házibulitól, és Délkelet-Ázsiába visz el minket. Egyfajta útirajz tehát, a „fehér ember elmegy a nem-fehér emberhez, és tanul valamit tőle” fajtából. Ez a gyengébb etap, egyfelől azért, mert a párbeszédek itt is finoman életszerűtlenek, nem azt hitetik el velem, hogy megtörténtek, hanem azt, hogy az író szerint így kellett volna lefolyniuk. Másfelől az egészből árad az énközpontúság. Az elbeszélő ugyanis, bárhol van, bármilyen érdekességet lát, nem bírja megállni, hogy ne irányítsa magára a reflektorokat. Látunk egy kis helytörténeti színest, oké, de a vége mindig az, hogy „Látjátok, itt vagyok én, Dávid Debrecenből, mögöttem az Angkor/Bali tengerpartja/Szingapúr felhőkarcolói, de mindegy is, a lényeg, hogy Dávid vagyok Debrecenből.” Semmi bajom se Dáviddal, se Debrecennel, de valahogy ezzel a perspektívával nem tudtam azonosulni.

* Ennek a legendának abszurd mellékhajtása, hogy a részeg ember mindig bölcs és igazsága vagyon, pont mint a gyerekeknek. De ez nettó hülyeség. A részeg ember többnyire részeg, ez az egyetlen általános megállapítás, amit a témában megkockáztathatunk.