What do you think?
Rate this book
Kiugrás a történelemből
1944. október 15. a magyar történelem egyik legdrámaibb napja. Százezrek sorsát döntően befolyásolta, miközben második világháború további alakulását is meghatározta. Ezen a napon tett kísérletet a háborúból való kiugrásra Horthy Miklós és kormánya.
De mi állt a kiugrási kísérlet hátterében? Min múlott a fegyverletétel sorsa, és kik voltak a felelősek a kudarcáért? Ungváry Krisztián felkavaró részletességgel, óráról órára mutatja be a megelőző napok, hetek eseményeit és az aznap történteket. Írásával azonban nem csupán az események és a szereplők minden részletre kiterjedő bemutatása a célja.
Egyedülálló történetírásra vállalkozik, a múltbeli események feltárásán keresztül ugyanis a döntési lehetőségeket is vizsgálja. A kiugrás történetén túl így a lehetséges alternatívákat is megismerjük a kötetből, ami nagyban hozzájárulhat a magyar emlékezetpolitika formálásához, miközben azt is megértjük, miért is volt világpolitikai jelentőségük a korabeli történéseknek.
De mi állt a kiugrási kísérlet hátterében? Min múlott a fegyverletétel sorsa, és kik voltak a felelősek a kudarcáért? Ungváry Krisztián felkavaró részletességgel, óráról órára mutatja be a megelőző napok, hetek eseményeit és az aznap történteket. Írásával azonban nem csupán az események és a szereplők minden részletre kiterjedő bemutatása a célja.
Egyedülálló történetírásra vállalkozik, a múltbeli események feltárásán keresztül ugyanis a döntési lehetőségeket is vizsgálja. A kiugrás történetén túl így a lehetséges alternatívákat is megismerjük a kötetből, ami nagyban hozzájárulhat a magyar emlékezetpolitika formálásához, miközben azt is megértjük, miért is volt világpolitikai jelentőségük a korabeli történéseknek.
336 pages, Hardcover
Published November 3, 2022
1 person is currently reading
25 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 of 1 review
May 17, 2023
Olyan értelemben mikrotörténetírás, hogy Ungváry mindösszesen két napot, 1944 október 15-ét és 16-át méltóztatik vizsgálat tárgyává tenni, amit a történészek hajlamosak a magyar kiugrási kísérlet idejeként meghatározni, holott nem annyira kísérlet volt ez, mint inkább kozmikus szerencsétlenkedés. És hát mi két nap az idő végtelen óceánjában? Semmi. Bakfitty. Piha. Aztán mégis, Ungváry nem sajnálja rá az időt, és olyan alaposan kivesézi, hogy tán még a testőrezred tagjainak alsónemű-mintázatáról és a legutóbbi mosás idejéről is értesülünk. (Na jó, ezekről pont nem.) Aminek köszönhetően elképzelni is nehéz ennél jobban kibontott, részletesebb elemzést erről a sorsdöntő kérdésről.
Ezen felül ez a kötet a "mi lett volna, ha...?" kérdés beemelése a történelembe. Amit amúgy alsó hangon magam is hajlandó vagyok szakmaiatlannak gondolni*, azzal a cáfolhatatlan logikával, hogy kit érdekel, mi lett volna nagyanyám, ha áramszedője van - lehet, troli. De nem volt áramszedője, úgyhogy nem biztos, hogy troli. Ugyanakkor abban a szerzőnek abszolút igaza van, hogy ha történészek beszélhetnek "kényszerpályáról", vagyis arról, hogy egy adott döntésen kívül nem volt más reális alternatíva, akkor nemcsak lehetséges, hanem muszáj is rámutatni az egyéb lehetőségekre, illetve arra, hogy azok mennyiben idéztek volna elő kedvezőbb szituációt. Mindezt Ungváry többnyire kellő óvatossággal csinálja, érzékelve, hogy amikor erre mozdul el, akkor ingoványos vidéken jár - ezért ilyen esetben mindig fokozottan törekszik a források bemutatására, illetve az állítását alátámasztó bizonyítékok elénk tárására.
Ami pedig mindenképpen kiderül a kötetből, az az, hogy Horthy egy totálisan fogalmatlan csávó, akinek legfeljebb triciklit szabadott volna vezetnie, nem országot**. Hogy a korral vált szenilissé és patologikusan döntésképtelenné, a stresszhelyzet tette azzá, vagy mindig is ilyen volt, csak épp a Bethlenhez hasonló képességesebb politikusok miatt ez nem tűnt fel, az lehet vita tárgya - de hogy brutálisan elcseszett mindent, ami elcseszhető, arról engem Ungváry sikeresen meggyőzött. Már az tragikomédia, hogy októbert 15-i kiáltványában a már megkötött fegyverszüneti egyezmény helyett olyan fegyverszünetről beszél, amit csak meg akar kötni. Ezzel ugyanis semmilyen támpontot nem adott az amúgy sem túl proaktív tisztikarnak arra nézvést, hogy akkor most mi a toszom legyen, lőjünk az oroszokra vagy ne lőjünk az oroszokra? Ezen túl is számos hibát elkövetett (ami azt illeti: szinte csak hibákat követett el) a kiugrás előkészítésekor éppúgy, mint a proklamáció bejelentése után - és az egészet aztán megkoronázta a proklamáció gyáva visszavonásával, majd a lemondással, aminek köszönhetően egy másik, Horthynál lényegesen hiperaktívabb idióta, Szálasi került hatalomra. Szánalmas teljesítményt nyújtott, nem pusztán lenullázta addigi kormányzói tevékenységét (ami - megítélésem szerint - amúgy is a nullához közelített), hanem alaposan mínuszba lökte azt.
(Szálasi megérkezik a Várba, hogy átvegye a süllyedő hajó vezetését, és egyben még fájdalmasabbá tegye a süllyedést. Teljes gőzzel - lefelé!!!)
Mindez pedig oltári pech nekünk, magyaroknak. Mert Ungváry elég meggyőzően érvel amellett, hogy egy cseppnyi határozottsággal és intellektussal az egész kiugrás jó eséllyel sikerrel járt volna***. És ha sikerrel jár, az (még egy valószínűsíthetően agresszív német ellenlépés esetén is) magyar honvédek tízezreinek életét mentette volna meg, sőt akár Budapest véres ostromát is elkerüljük. Végső soron pedig: talán az egész háború hamarabb véget ér. De még ha a kiugrás nem is sikerül, ha a németek vérbe fojtják az egészet, annak is lett volna némi haszna. Mert akkor nem egy szenilis, alkalmatlan vénember lenne a jobboldali kultusz tárgya, hanem egy mártír, aki legalább egyszer életében helyes döntést hozott.
* Hogy mást ne mondjak, amikor ennek a kötetnek a belső borítóját megláttam, szép pirossal bejelölve, milyen Trianonban el-, a bécsi döntésekben pedig visszacsatolt területeket tarthattunk volna meg, ha a kiugrás sikerült, akkor kicsit megijedtem. De szerencsére nem az ilyen merész és harsány kinyilatkoztatások jellemzik az Ungváry-féle fiktív opciókat.
**Jegyezzük meg, ezen a ponton Ungváry módosítja előző könyvében tett állításait. Akkor ugyanis ő maga is arra hajlott, hogy a kiugrás kudarcának egyik fő oka a tisztikar németbarátsága volt. Ám azóta jobban megkapargatva a dolgot arra jutott, hogy ezek a valóban nem túl elmés urak igazából nem csináltak mást, mint Horthy: töketlenkedtek, visszakoztak és pávatáncoltak. Azt tették, amire kondícionálták őket - megismételték a tekintélytől látott hibákat.
*** Hangsúlyozom, Ungváry nem csupán utólag okos, ügyel arra, hogy csak olyasmit hozzon fel érvként, amit az akkori szereplőknek (Horthynak és a vezérkarnak) is tudnia kellett. Nem arról van tehát szó, hogy X meg Y nem látott a jövőbe, hanem hogy olyan tényeket ignoráltak, amelyek már akkor is nyilvánvalóak voltak.
Ezen felül ez a kötet a "mi lett volna, ha...?" kérdés beemelése a történelembe. Amit amúgy alsó hangon magam is hajlandó vagyok szakmaiatlannak gondolni*, azzal a cáfolhatatlan logikával, hogy kit érdekel, mi lett volna nagyanyám, ha áramszedője van - lehet, troli. De nem volt áramszedője, úgyhogy nem biztos, hogy troli. Ugyanakkor abban a szerzőnek abszolút igaza van, hogy ha történészek beszélhetnek "kényszerpályáról", vagyis arról, hogy egy adott döntésen kívül nem volt más reális alternatíva, akkor nemcsak lehetséges, hanem muszáj is rámutatni az egyéb lehetőségekre, illetve arra, hogy azok mennyiben idéztek volna elő kedvezőbb szituációt. Mindezt Ungváry többnyire kellő óvatossággal csinálja, érzékelve, hogy amikor erre mozdul el, akkor ingoványos vidéken jár - ezért ilyen esetben mindig fokozottan törekszik a források bemutatására, illetve az állítását alátámasztó bizonyítékok elénk tárására.
Ami pedig mindenképpen kiderül a kötetből, az az, hogy Horthy egy totálisan fogalmatlan csávó, akinek legfeljebb triciklit szabadott volna vezetnie, nem országot**. Hogy a korral vált szenilissé és patologikusan döntésképtelenné, a stresszhelyzet tette azzá, vagy mindig is ilyen volt, csak épp a Bethlenhez hasonló képességesebb politikusok miatt ez nem tűnt fel, az lehet vita tárgya - de hogy brutálisan elcseszett mindent, ami elcseszhető, arról engem Ungváry sikeresen meggyőzött. Már az tragikomédia, hogy októbert 15-i kiáltványában a már megkötött fegyverszüneti egyezmény helyett olyan fegyverszünetről beszél, amit csak meg akar kötni. Ezzel ugyanis semmilyen támpontot nem adott az amúgy sem túl proaktív tisztikarnak arra nézvést, hogy akkor most mi a toszom legyen, lőjünk az oroszokra vagy ne lőjünk az oroszokra? Ezen túl is számos hibát elkövetett (ami azt illeti: szinte csak hibákat követett el) a kiugrás előkészítésekor éppúgy, mint a proklamáció bejelentése után - és az egészet aztán megkoronázta a proklamáció gyáva visszavonásával, majd a lemondással, aminek köszönhetően egy másik, Horthynál lényegesen hiperaktívabb idióta, Szálasi került hatalomra. Szánalmas teljesítményt nyújtott, nem pusztán lenullázta addigi kormányzói tevékenységét (ami - megítélésem szerint - amúgy is a nullához közelített), hanem alaposan mínuszba lökte azt.
(Szálasi megérkezik a Várba, hogy átvegye a süllyedő hajó vezetését, és egyben még fájdalmasabbá tegye a süllyedést. Teljes gőzzel - lefelé!!!)
Mindez pedig oltári pech nekünk, magyaroknak. Mert Ungváry elég meggyőzően érvel amellett, hogy egy cseppnyi határozottsággal és intellektussal az egész kiugrás jó eséllyel sikerrel járt volna***. És ha sikerrel jár, az (még egy valószínűsíthetően agresszív német ellenlépés esetén is) magyar honvédek tízezreinek életét mentette volna meg, sőt akár Budapest véres ostromát is elkerüljük. Végső soron pedig: talán az egész háború hamarabb véget ér. De még ha a kiugrás nem is sikerül, ha a németek vérbe fojtják az egészet, annak is lett volna némi haszna. Mert akkor nem egy szenilis, alkalmatlan vénember lenne a jobboldali kultusz tárgya, hanem egy mártír, aki legalább egyszer életében helyes döntést hozott.
* Hogy mást ne mondjak, amikor ennek a kötetnek a belső borítóját megláttam, szép pirossal bejelölve, milyen Trianonban el-, a bécsi döntésekben pedig visszacsatolt területeket tarthattunk volna meg, ha a kiugrás sikerült, akkor kicsit megijedtem. De szerencsére nem az ilyen merész és harsány kinyilatkoztatások jellemzik az Ungváry-féle fiktív opciókat.
**Jegyezzük meg, ezen a ponton Ungváry módosítja előző könyvében tett állításait. Akkor ugyanis ő maga is arra hajlott, hogy a kiugrás kudarcának egyik fő oka a tisztikar németbarátsága volt. Ám azóta jobban megkapargatva a dolgot arra jutott, hogy ezek a valóban nem túl elmés urak igazából nem csináltak mást, mint Horthy: töketlenkedtek, visszakoztak és pávatáncoltak. Azt tették, amire kondícionálták őket - megismételték a tekintélytől látott hibákat.
*** Hangsúlyozom, Ungváry nem csupán utólag okos, ügyel arra, hogy csak olyasmit hozzon fel érvként, amit az akkori szereplőknek (Horthynak és a vezérkarnak) is tudnia kellett. Nem arról van tehát szó, hogy X meg Y nem látott a jövőbe, hanem hogy olyan tényeket ignoráltak, amelyek már akkor is nyilvánvalóak voltak.
Displaying 1 of 1 review