Enigma II. - Ezüsthíd 1. fejezet

1. Miranda
Valahol Los Angelesben
Az alig hat éves Miranda Bones az ágy alatt lapul. Jobban szeretné, ha az anyukája a szekrénybe dugja, a ruhái közé, hiszen ott olyan jó meleg és illatos minden, de az ő véleményét senki sem kérdezi. Az édesanyja egyszerűen felkapja az éjszaka közepén az ágyából, átrohan vele a nagy hálószobába, és az ágy alá tolja. A kislánynak egy hang sem jön ki a torkán. Álmos, de pár pillanat alatt teljesen felébred.Miért fél annyira anyu? És miért remeg a szája, amikor ráteszi a mutatóujját, hogy csendre intsen?Az alsó szintről üvegcsörömpölés hallatszik, majd lábdobogás, végül egy bugyborékoló hang. Mintha valaki fájdalmában felkiáltana.Lehet, hogy apu eltört valamit, és szilánkba lépett. Anyu mindig viccelődött vele azon, hogy reggeli készítés közben lassanként eltörte az esküvőjükre kapott teáskészlet összes rózsás csészécskéjét. Azóta itták mázas bögréből a teát. Apu biztos megint ügyetlenkedett! Nemsokára felsántikál az emeletre, és megkéri anyut, hogy kösse be a lábát. Közben majd úgy néz anyura, mint Babzsák, a kiskutyája, amikor valami nagy rosszaságot csinál. Anyu majd nevetni fog, cuppanós puszit nyom apu szájára, és megkéri őt, hogy jöjjön ki az ágy alól, és szaladjon el a fürdőszobába kötszerért. Akkor végre befejezhetik ezt a fura játékot.A hálószoba ajtaja nyitva áll, Miranda pont rálát a lépcsőre.Apu most már bármelyik pillanatban feljöhet. Lehet, hogy jobban megvágta magát, mint gondolta, ezért nem tud felbicegni. Talán figyelmeztetni kellene anyut, hogy segítsen neki.Az ágy alatt kevés hely van, de Miranda centiről-centire araszolva megfordul, hogy rálásson az anyjára.Anyu a földön kuporog, és a keze között valamit szorongat.Látja, ahogy megfeszülnek a karján az izmok. A szőnyegre szorítja az arcát, hogy többet lásson.Anyu azt a valamit az ajtó felé tartja. Mi lehet az?Közelebb kúszik az ágy széléhez, és egy apró nyikkanást hallat, amikor az egyik kiálló rugó végigkarcolja a hátát.– Kérlek, kicsim, ne mozdulj! Maradj csendben! Maradj csendben, életem!De hát mi lehet a baj?Miranda szemébe könnyek szöknek. Az anyja rettegése őt is megbénítja, félelemgombóc nő a torkában. Egy hangos nyögés jön odalentről, nagyon mély, egészen olyan, mintha valaki megkönnyebbült volna. Mintha valaminek véget vetett volna. Valaki jön felfelé a lépcsőn. Miranda nem mer megfordulni, mert azt hiszi, ha leveszi a szemét az anyja lábáról, örökre eltűnik a szeme elől. A súlyos léptek már a lépcső tetején járnak. Miranda emlékszik a nyikorgásra az utolsó két fokon. Amikor egy pillanatra csend lesz, a kislány tudja, hogy az, aki felfelé jött, most megállt.Ha apu az, mindjárt hallani fogom a kuncogását. Mindig nevet, amikor meglátja anyut.Egy hatalmas dörgés vágja ketté a csendet. A kislány teste akkorát rándul, hogy biztos benne, még az ágy is megemelkedett fölötte. Szorosan összezárja a szemét, és mindkét kezét a szájára szorítja, hogy visszatartsa a sírást, de így is elindul egy könnypatak a szeméből, amelyet azonnal szomjasan beiszik az alatta lévő szőnyeg.– Kérem, kérem… Mit csinált vele?Anyu pontosan úgy sír, mint ő, amikor Babzsák anyukáját elütötte egy autó pár hónapja.Apuért sír.Miranda nem akarja, hogy igaz legyen, de tudja, hogy az.Valaki van ott a szobában anyán kívül, aki bántotta aput.Miranda még mindig a szájára szorítja a tenyerét, de egy apró, nyüszítő hang így is kicsusszan. Ezzel egy időben az anyukája felköhög, majd feláll, így már csak a bokáját és a rajta lévő selyem hálóing szegélyét látja. Érzi, hogy most valami nagyon rossz történik. Azt kívánja, bárcsak máshol lenne.Nagyiéknál a kertben. Vagy a játszótéren. Csak ne itt.Lassan a hátára gördül, lehunyja a szemét, és elképzeli, hogy biztonságban van az anyjával és az apjával együtt. Amikor a mély, lágy hang megszólal, fülelni kezd.– Nincs semmi baj, nem fogom bántani, ha megteszi, amit mondok. A férjét sem bántottam. Odalent van.– Hazudik! – kiált rá anyu. Miranda még sosem hallotta ilyennek a hangját. Lefelé görbül a szája, de visszatartja a sírást. Anyu nem akarja, hogy zajt csapjon.– Ugyan, mi okom lenne rá? – mondja a nyugodt hang. – Megkötöztem, hogy ne zavarjon minket. Neki is elmondtam, amit most magának. Ha befogja a száját, és együttműködik, túléli ezt az éjszakát. Ha nem… nos, azért nem vállalok felelősséget.– De hát mit akar?– Először is, tegye le a pisztolyt! Annyira remeg a keze, hogy felesleges még egyszer próbálkoznia, úgysem fog eltalálni. Megmondtam, ha nem ellenkezik, nem bántom.Miranda hallja, ahogy anyu ledobja a pisztolyt, majd az ágy elé sétál, pont úgy, hogy ő semmit se lásson. Hogy eltakarja őt. A fém tompán koppan a szőnyegen, de Miranda nem néz oda. A gombóc a torkában akkorára nő, hogy már alig tud nyelni, de nem nyitja ki a száját, és a szemét is szorosan csukva tartja. Azt kívánja, bárcsak lenne még két keze, hogy a fülét is befoghassa, amikor meghallja anyu első kiáltását.Az ágy besüpped a feje felett, az éles rugó, ami korábban megsebezte a hátát, most mélyen az oldalába fúródik. Egyszerre sikolt fel az anyjával, de a nyugodt hangú férfi nem hallja meg. Ő most már csak az anyjára koncentrál. Miranda felismeri a szakadó ruha hangját. Nem sokkal később az ágy ütemes mozgásba kezd. Minden egyes süllyedéskor a rugó pár milliméterrel jobban belefúródik az oldalába. De Miranda már nem sír. Nem is kiált. Tágra nyílt szemmel hallgatja az édesanyja nyögéseit, melyek zokogásba fulladnak.– Kérem, kérem, hagyja abba…Anyu hangja olyan gyengén szól. Mintha halálosan elfáradt volna.– Hallgass!A férfi hangja már nem nyugodt. Valami borzalmas mélyíti el, a szó fröcsögve bukik ki a száján. Anyu elhallgat, és vele együtt Mirandában is bennreked a kiáltás. A szobában ezután már csak a férfi lihegése hallatszik, de végül annak is vége lesz. Mirandának úgy tűnik, napok telnek el. Még mindig nem mozdítja a fejét, eltökélten a matracot bámulja. Tudja, hogy anyu pont felette van. Azt képzeli, ha elég erősen akarja, nem lesz semmi baja. Talán a férfi igazat mondott, és most elmegy.– Megígérte… – suttogja anyu, aztán újra elcsuklik a hangja.– Meggondoltam magam – mondja rekedten a férfi. – De ne aggódj, most már hamar vége lesz.Miranda apró, felismerhetetlen neszeket hall. Szeretne átnyúlni az ágyon, hogy megfoghassa anyu kezét, ugyanakkor arra vágyik, hogy megnyíljon alatta a föld, aztán magába szippantsa. Úgy érzi, soha többé nem lesz képes mozogni. Mint a mesében a koboldok, ha napfény éri őket. Kővé válik ő is.Természetellenes csend lesz. Anyu úgy nyöszörög, mint ő, amikor fájt a pocija. Aztán lassan elhallgat. Miranda az alatta lévő szőnyegbe markol, ráharap az alsó ajkára. A saját vére ízét érzi. A távolban egy sziréna hangja megtöri a csendet. Miranda rohanó lépteket hall, majd ajtócsapódást. De nem mozdul. Ujjaival még mindig a szőnyeg rövid szálait markolja, miközben bámulja a matracot maga fölött. Egy apró, piros pötty jelenik meg először. Egyre terebélyesedik, ő mégis hangtalanul várja mekkorára nő majd. Sikítani akar, amikor a véres esernyő már majdnem teljesen beborítja, de ekkor egy csepp vér az arcára hullik. Pontosan a jobb szeme sarkába. Összekeveredik folyamatosan patakzó könnyeivel, és felhígulva a szőnyeg felé veszi az irányt. Egy percen belül az apró cseppecskék már mindenhol beborítják a lányt. A matrac nem bírja már felszívni a rengeteg vért, így fokozatosan átereszti. Miranda Bonest egészen másnap reggelig az anyja vére öntözi, akár egy lassú nyárvégi eső.Az új nap első sikolya másnap délelőtt zavarta meg a ház halálos csendjét. A szomszéd öntözés közben vette észre a nyitva álló ajtót. Aggódott, ezért elzárta a vizet, és átment. A torkába ugrott a szíve, amikor meglátta az első vércseppeket a nappali szürke szőnyegén. Tudta, hogy vissza kellene fordulnia, hogy hívja a rendőröket, de valami perverz kíváncsiság beljebb vitte, egészen a nappaliig, ahol olyan látványban volt része, ami évek múlva is kísértette. Kirohant a házból, egyenesen a saját biztonságos kis fészkébe, bezárta az összes ajtót és ablakot, csak ezután tárcsázta remegő ujjakkal a rendőrséget.Mirandát két óra múlva találták meg. A szomszéd sokkot kapott, és valahogy elfelejtett említést tenni a kislányról. Az egyik rendőr vette észre a családi képet a kandallón, rajta a huncutul mosolygó kislánnyal, kezében egy fekete-fehér foltos kölyökkutyával. Megtalálták a szobáját, és egy pillanatra a nyomozók abban reménykedtek, hogy ő nem volt otthon. De aztán látták, hogy az ágya vetetlen, és egy magányosan lehajított plüss pingvin hever a szőnyegen. Ekkor kezdték csak keresni. Átkutatták a házat, majd a hátsó kertet, friss sírhantot, további vérnyomokat kerestek, majd a nevét kiáltozták, de senki sem felelt. A nyomozók fontolóra vették, hogy talán a férfi, aki vegytiszta kegyetlenséggel kivégezte a szüleit, magával vitte Mirandát. Remélték, hogy a kislány talán mégis házon kívül aludt az előző éjjel, mindössze az édesanyja elfelejtette rendbe tenni a szobáját.De Miranda még mindig a házban volt. Halálos csendben, egy pisszenés nélkül kapaszkodott a szőnyegbe, és hatalmasra tágult szemmel bámulta a felette lévő matracot, amelyen már nem nőtt tovább a vérfolt. Akkor sem jelezte semmivel, hogy ott van, amikor a szobában egyre nagyobb nyüzsgés támadt. Lábak köröztek az ágy körül, fényképezőgépek kattogtak, és halk beszélgetés morajlott. Egy hordágyat toltak be, majd egy hullazsákot terítettek szét a szőnyegen. Ketten a halottkém asszisztensei közül óvatosan felemelték a halott nőt, és a nyitott zsákra fektették.Miranda ekkor mozdult meg. Oldalra fordította a fejét, és hosszú órák óta először valóban látott. Az anyja cafatokban lógó hálóingét, a vérfoltos ujjait, a letöredezett körmeit, és a mély vágásokat a nyaka oldalán. Majd a szemét. A tekintetére szürke homály borult, és olyan üres volt, mint egy kiszáradt kút.Dr. Martin, a rendőrségi halottkém aznap kimerülten ment haza. Lerogyott a nappaliban lévő vajpuha fotelok egyikébe, és a kezeit bámulta. Amikor a felesége hazaért a könyvklubból, meglepődve látta, hogy a férje a sötétben ül, úgy néz maga elé. Felkapcsolta a villanyt, és odasietett hozzá. Rémülten látta, hogy könnyezik. Amikor az asszony megfogta a kezét, dr. Martin a földre csúszott, és szoros ölelésbe vonta a nőt. Később, amikor már lezuhanyozott, és a felesége belediktált egy nagy adag konyakot, képes volt mesélni a napjáról. Nem árulhatott el részleteket, de arról beszélhetett, milyen érzés volt öreg szívének, amikor látta a vérrel borított csöpp kislányt kimászni az ágy alól, amelyben néhány órával korábban lemészárolták az anyját.– Vörös haja lehetett, mint az anyjának, de egészen feketének látszott, Helen. Egészen feketének, attól a rengeteg rászáradt vértől – mondta még, és úgy zokogott, mint egy kisgyerek. – Addig mászott, amíg elérte az anyját – folytatta a doktor. – Senki sem mert hozzányúlni, csak néztük, ahogy odabújik ahhoz a kihűlt testhez, és addig dolgozik a kis lábaival, amíg ő is bekerül a hullazsákba. Egyfolytában sikoltott, Helen! Csak sikoltott, amikor egy rendőrnő kiszedte onnan, és a mentősökhöz vitte. Az anyjával akart maradni. Helen Martin komolyan megijedt. Házasságuk harmincöt éve alatt egyszer sem látta még ilyen megtörtnek a férjét. Fájt a szíve az ismeretlen kislányért, és tudta, hogy a férjének ő volt az utolsó csepp a pohárban. Ideje volt elhagynia a rendőrségi munkát, és a vele járó mindennapi borzalmat. Ideje volt megpihenni.Egy hét múlva a férje beadta a felmondását. Vettek egy lakókocsit, és útra keltek, hogy végre meglátogassák az unokáikat. Ahogy teltek a napok, dr. Martin fejében elhalványodtak a szörnyű emlékek. Már csak néha jelent meg az álmaiban a vérrel borított kislány hatalmas szeme. Ezeken az éjjeleken zihálva riadt fel, de a mellette fekvő asszony ismerős illata mindig megnyugtatta. Lassan, de biztosan kezdett felejteni.***Dr. Sebastian Green unja az életét. Unja a kórházat, ahol plasztikai sebészként dolgozik. Unja a kollégái és a nővérek arcán felragyogó barátságos mosolyt, amelyet viszonoznia kell, mert ezt várják el tőle. Unja a hálálkodó szépasszonyokat, akiknek megnöveli a mellméretét, leszívja a zsírt a combjukról és feldúsítja az ajkukat. Egyedül az jelent neki némi változatosságot, amikor elképzeli ezeket a nőket, amint kiszolgáltatva fekszenek, miközben ő és a szikéje olyan dolgokat művel a testükkel és hófehér bőrükkel, amiktől ő az élvezetek legmagasabb csúcsaira jut. Dr. Sebastian Greent senki sem érdekli önmagán kívül.Befordul a sarkon, eléri a folyosó végét, majd beszáll a liftbe. Megnyomja a hetest, a gyermekosztály emeletének gombját. Egy apró karcolást vesz észre a kézfején, a legutóbbi vad éjszakája emlékeztetőjét. Le kell fertőtlenítenie. Nem akarja, hogy bármilyen külső nyoma maradjon annak az éjszakának. Hiszen a legédesebb emlékeket a fejében őrzi. Megtapintja a köpenye zsebében lévő fecskendőt. Tekintélyes adag kálium van benne, elegendő, hogy egy harminc éves embernél szívleállást okozzon. A kimutathatatlan halál. Egy olyan kislánynak, mint Miranda Bones, ez lesz a megváltás. A kis ribanc ott kuksolt az ágy alatt, amíg az anyjával volt. Megláthatott vagy hallhatott valamit. Ritkán követ el hasonló hibát. Későn vette észre a lenti kandallón lévő képeket a lányról, mert teljesen belemerült az anyába. Vissza akart fordulni, hogy őt is megkeresse, de bolond módon megijedt egy közeledő sziréna hangjától. Sebastian minél előbb orvosolni akarja a baklövést, de amikor odaér a lány szobájához, üresen találja. Odabent épp az egyik kisegítő nővér húzza át az ágyneműt.– Greta, hová vitték a kislányt innen? Meg kell vizsgálnom a sérülést az arcán – rögtönzi. Tudja, hogy a nőnek fogalma sincs a lány sérüléseiről, ezért nem érzi veszélyben az állítását.– Elvitték, doktor úr – válaszolja elpirulva a fiatal nő. – Én annyit hallottam, hogy nem volt rajta komolyabb sérülés, ezért átszállították egy jó nevű New York-i klinikára. Állítólag ott dolgozik az ország egyik legjobb pszichiátere. Szegény kislány, azóta is sikítozni kezd, ha valaki közeledik hozzá. Remélem, ott segíteni tudnak rajta! Viszlát, doktor úr! – kiált még Sebastian hátának, de ő meg sem hallja.Bajban van, ezúttal valódi bajban. Ha az a lány beszélni kezd, neki vége. Az ágy alól nem láthatta az arcát, de meghallotta a hangját, és észrevehetett valami olyasmit, ami könnyen a nyomára vezetheti a rendőröket. Biztos benne, hogy nem hagyott nyomokat, de ha mégis úgy lenne, és a rendőrök eljutnának hozzá, annak a lánynak a vallomása örökre rázárná a siralomház kapuit. Egyetlen rövid telefonhívás elég, hogy kiderítse hová vitték. A következő útja a főorvos irodájába vezet. Beadja a felmondását, két nap múlva pedig már New York felé tart. Egy jó plasztikai sebész könnyedén talál ott munkát. Ha szerencséje van, akár még ugyanazon a klinikán, ahol Miranda Bones tölti élete hátralévő napjait. Mert a lánynak már nincs sok hátra. Ez lesz az első dolog a teendői listáján. Aztán előtte az egész élet, hogy felfedezze és belakja vadonatúj vadászterületét. Elmosolyodik a gondolatra, micsoda éjszakák várnak még rá.