Erőss Zsolt beállt a Mount Everest csúcsa felé kanyargó sorba. Mi volt az a parancs, ami az éjszaka közepén kilökte az embereket a hálózsák melegéből, hogy sipító tüdővel feltuszkolja őket a fagyott, sötét és kemény világvégére? A lassú mozdulatokból, a kétségbeesetten rángó szívből nem lehetett kiolvasni a választ. Az élet alapvető kérdéseire ugyanis nincs felelet. Miért ébred fel az ember, ha tudja, hogy majd elalszik, miért szeret, ha elmúlik a hevület, és miért él, ha a végén biztosan meghal? Ahogy Erőss Zsolt élete, úgy életrajzi könyve sem szokványos. A történetekből megismerhetjük a hegymászó kalandjait Erdélytől a Himalájáig, az első sziklamászástól a legutolsó expedícióig. Az alpinizmus mellett feltárul előttünk Ázsia, Afrika és Dél-Amerika egzotikus világa, amelyek évtizedek alatt a hegymászó második otthonává váltak. A könyv azonban akkor is lenyűgöző lenne, ha főszereplője ki sem lépne a kertjéből. Erőss Zsolt nem csak azt meséli el, hogyan hódította meg első magyarként a világ legmagasabb csúcsát, hanem azt is, hogy miért nem esett kétségbe egyik lábának elvesztése után, és miért volt egyértelmű, hogy folytatnia kell a hegymászást. A neves alpinista kalandjait, életét olyan bölcs eltökéltség hajtja, amely ötleteket adhat számunkra is, hogyan váltsuk valóra vágyainkat a Föld egy távoli pontján, vagy akár egészen közel. "Nem zaklat fel, hogy elveszítettem a lábam. Amikor pörögtem, zuhantam a sziklák közt, meg is halhattam volna. A baleset után annyit mondtam a feleségemnek, örülök, hogy élek. Bárhogyan is, de élek, és ez a lényeg." A regényes életrajz írója, Földes András amellett, hogy Erőss Zsolt barátja, hegymászó is. Elkísérte őt néhány expedíciójára, hogy belülről mutathassa meg ezt a félelmetes, ugyanakkor lenyűgöző világot.
Földes nem szépíró, nem tudja a táj- és természetleírásaival úgy magával ragadni az Olvasót, mint Jon Krakauer. Ellenben remek dokumentarista, írása rendkívül precíz, jól felépített és olvasmányos. A tényeket a maguk nyers valóságában adja vissza, így gyakran érezhetjük úgy, hogy a magashegyekben a legmodernebb technológiai berendezések ellenére is a középkorban állt meg az idő. Nagy érdeme viszont a személyes hangvétel és a közérthetőség. Újságírói tapasztalatát itt bőven kamatoztathatta, hétköznapi nyelven magyaráz, közkincsé teszi a hegymászói szakzsargont. A könyvet az apróbb etikai malőrjeitől eltekintve nagyon szerettem. Kiemelkedően hatásos, izgalmas olvasmányélményként tartom számon, melyre évek múlva is emlékezni fogok. Messze túlmutat a szimpla életrajzon, a műfaj meghatározó, irányadó írása, és az expedíciós hegymászásról írott legjobb magyar tudósítás.
Amíg a Bukrejev könyv csak egyetlen expedíció izgalmait tárja elénk, addig Földes András leírja Erőss Zsolt szinte valamennyi nagy mászását, meglehetősen jól rekonstruálva, de kevésbé aprólékosan leírva a hegyekben történteket. Erőss Zsolt életében a világ 14 nyolcezer méter feletti hegyéből 10-et mászott meg, ráadásul tisztán, oxigén nélkül, mellőzve a modern hegymászás nagyon high-tech kellékeit. Magányos farkas volt, általában egyedül ért fel egy-egy csúcsra. Nagyon jó pszichés és fizikai alkata volt a mászáshoz: legtöbbször társai előtt járt, sokszor még sátrat vagy hálózsákot sem vitt magával a felsőbb táborokba, hóba vájt bivakokban aludt, amiért többször bírálták. Veszélyesen élt, na. És persze a 2010-es tátrai balesete, a jobb lába elvesztése után is folytatta ott, ahol abbahagyta, műlábbal.
Soha nem fogom igazából megérteni hogy mi vonzza a hidegbe a hegymászókat, miért nem tántorítja el őket a rettenetes fáradság, amivel egy-egy csúcs meghódítása jár, az akklimatizáció során fellépő rosszullétek és a többi nehézség és kényelmetlenség, ami felmerül hegymászás közben. Menetfelszerelésben, folyamatosan -20, -35 fokban aludni sátorban, hetekig nem vagy alig fürdeni, porleveseken és energiagéleken élni... Miközben kb. minden második expedíció során mászótársak, jó haverok, barátok dőlnek ki Zsolt mellől a hegyen, ami alatt azt kell érteni, hogy meghalnak, lezuhannak, eltűnnek egyik pillanatról a másikra... De hát ez hozzátartozik ehhez az élethez - mondják a hegymászók. Érthetetlen, mégis van benne valami vonzó számomra és ha máshogy nem, akkor a meleg szobában, a takaró alatt nagyon izgalmas nekem ezeket a kalandokat átélni...:)
Maga az írás sajnos hagy kívánnivalót maga után. Időnként egész jól belelendül, de sokszor meglehetősen újságírós, szóval nem szépirodalomhoz szokott füleknek-szemeknek való. A könyv szerkesztése egyenesen botrányos: tele van elütésekkel, sok az értelmetlen mondat, a fejezet számozások mint az ökörhugyozás - már elnézést... Úgy tűnik nagyon gyorsan ki akarta adni a Libri ezt a könyvet és fel vagyok háborodva, mert sokkal többet érdemelt volna ez az ember, mint ezt a fost, ami kijött a nyomdából végül - pedig akkor még életben volt, mikor a kötet 2012-ben megjelent. Az emlékére igazán csinálhatnának egy szövegileg és tipográfiailag is javított kiadást, esetleg még több képpel vagy valami...
Összességében élveztem a könyvet, de ez nagyrészt Erőss Zsolt visszafogott, szerény, de megszállott személyiségének és a történéseknek tudható be.
(Akkor most jöhet az Orvos az Everesten c. könyv, amíg még érdekel a téma...:))
Szerintem kicsit száraz és egysíkú lett. Mire a végére értem teljesen összekavarodtak az infók a különböző expedícióról, mert teljesen egyforma a nagy része és nagyon dokumentarista, sok helyen kivettem volna belőle egy csomó részt. Ettől függetlenül voltak nagyon izgalmas részek és tényleg úgy éreztem mintha ott lennék a hegyen és másznék én is. Kar, hogy nem lett 2. kiadása, amiben a végzetes expedíció is benne van, elvégre a következő évben történt.
Örültem, hogy végre kezembe foghattam és kiolvashattam ezt a könyvet. Néhol erősen magával ragadott eme világ, s leírásai, annak ellenére, hogy nem voltam részese, s harmadik személyben beszéltünk a főszereplő, Erőss Zsoltról.
Talán a természet szeretete, vagy az, hogy honfitársam tette szimpatikussá, vagy csak lehet, egy olyan embert láttam benne, aki sosem adta fel, s annak élt amit szeretett csinálni, még ha mások furcsának esetleg őrültnek tartották emiatt. De valljuk be, sok zsenit, vagy zseniális ötletet eleinte őrültségnek látnak az emberek s kétkedve fogadják. Én ebben is ezt láttam.
Földes András, újságírói énje nagyon lerí a könyvből. De őszintén nem romantikus regényre vártam, így nem okozott csalódást a szerző.
Egy ember életét akartam röviden megismerni, annak gondolkodásmódját és céljait amiket elért. Azért is örültem, hogy nem teljes szép irodalmi művet kaptunk, mert a hegymászás, mint sport, tele van adatokkal, rizikókkal, amit véleményem szerint jelen esetben jól ötvözött a szerző a leírások alapján. S ezekre az adatokra nagyon kíváncsi voltam.
Végezetül, csak annyi hiányosságom lenne, hogy nem a halálig olvashattam a könyvet, lehet azóta frissítették. Kissé félúton érzem hogy hagytam abban. :)